Az óév utolsó hónapján olyasvalami bontakozott ki a mi posztmodern földgolyónk identitáspolitikai hadszínterén, ami alapjaiban és visszavonhatatlanul rendítette meg a szólásszabadság intézményét, illetve vetítette elő egy rémisztően disztópikus világzsarnokság húsbavágó valódiságát és kézzelfogható közelségét. (Jellemzően a magyar sajtóban egy kumma szó sem esik az esetről, ismét igazolván azon - egy külön cikket megérdemlő - véleményemet, miszerint a mindentől különböző magyar nyelvbe zárt népünk szomorú sorsa, hogy ne értse a világban zajló eseményeket. Különösen kétségbeejtő ez azért, mert egy ilyen le(vagy el)maradást egy-két generáció alatt bőven be lehet hozni. Hazánkban azonban a nyelvi nyitást és a nemzetközi közbeszéd közvetítését nem csupán már a gyermekeink életében nem támogatja a közoktatási rendszer, de a kormány kommunikációs központja kifejezetten rigorózus felügyelet és propagandacenzúra mellett szabályozza és adagolja a világ híreit vagy álhíreit a felnőtt lak