Kettőezerhúsz nem a pandémiával, nem is a nyakon térdelt fekete életekkel, vagy a magát végleg nevetségessé silányító Oscar-díjjal, de még csak nem is Trump újraválasztásával fog bevonulni a történelembe. Legalábbis az én történelmi emlékezetembe biztosan nem. Pedig ez az év tízévnyi eseményt zúdított a fejünkre, és mégis, van itt valami, ami bár mindennel összefügg, minden eseményben közös elem, mégis független azoktól úgy, hogy közben nagyon is szerves része, oka és okozója mindennek. Kettőezerhúszban végleg beérett és megérkezett az egybites hashtag-kultusz kora: otthonmarad=1; kimegy=0 van maszk=1; nincs maszk=0 black lives=1; all lives=0 interszekcionalista Oscar=1; tehetségalapú Oscar=0; politikai erdőtüzek=1; természetes erdőtüzek=0 Orbán=1; Gyurcsány=0 Apple=1; Windows=0 Real=1; Barca=0 Biden=1; Trump=0 Trump=1; Putyin=0 Én=1; Te=0 És így tovább.. Az egybites világmagyarázat kivétel nélkül mindig a propaganda hazugsága: az identitás-propaganda, a propagandamédia, a propagandam
Eltelt egy hét, de nem akartam egy szimpla RIP bejegyzéssel elintézni a dolgot, mert végtelenül többet jelentett ő. Egy ilyen formátumú ember akkora űrt hagy maga után, hogy érdemes újrakalibrálni a világ általános minőségi színvonaláról alkotott percepciónkat. Nem csupán a legnagyobb filmzeneszerző volt, hanem egész konkrétan filmeket alkotott. Olyan rendezőzsenik is csupán félműveket gyártottak volna nélküle, mint Giuseppe Tornatore vagy Sergio Leone. Hogy milyen egy jó film, aminek a zenéjét NEM a Mester szerezte? Ez így elég idióta kérdés, de egy gondokatkísérletet azért megér. Persze nyilván lehetetlen mondjuk a Jó, a Rossz és a Csúf című filmet annak zenéje nélkül elképzelni, de ha belegondolunk, hogy pl az amúgy remek Mechanikus Narancs, amely sokunknál valahogy nem ütött akkorát, mint amekkorát hivatott volt, vajon mit veszített azzal, amikor Kubrick szakmai tiszteletből felhívta Sergio Leonét, hogy vajon szabad-e már a Mester, mire a nemleges választ követően a dolog annyiban