ITT TARTUNK

KÁDÁR A KÖDBEN

2014 októbere óta az események olymértékben pörögtek fel, hogy ezekről bármiféle konklúziót - egyelőre - levonni szinte esélytelen. Új erőre és új szárnyakat kapott a civilség, de azon nyomban letépték azokat a melléjük dörgölődző ellenzéki pártok. Ami a “polgár” a Fidesznek, azzá igyekszenek degradálni az ellenzéki pártok a “civil” szót. Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát az elmúlt időszak eseményei közt - ki kivel van, most akkor van itt ellenzék, vagy csak a civilekben lehet már reménykedni..? De kik ezek a civilek, és egyáltalán, akkor mi a polgárság és a civilség közti különbség? Tavaly őszig nagyjából minden jóérzésű ember lemondott erről az országról, az elmúlt negyedszázad kormányzatai oly durva pusztítást végeztek, hogy ennél még Kádár országa is nyugalmasabbnak és prosperálóbbnak tűnt. Tudjuk persze Kádár országáról nagyon is jól, hogy a látszólagos langymeleg húgy egy művi gettó-lét volt a nagyvilágban, mégis mintha ezt sírta volna vissza mindenki, és ezt a sirámot felismerve erre építette föl hatalmát a Fidesz-KDNP, művi gettóba igyekezvén zárni újfent Magyarországot.

Talán ezek a helyközi választások (valamint az azt megelőző és követő folyamatos kormánytámogatottság- -csökkenést mutató közvéleménykutatási adatok) az első olyan jelek, amik egyetlen oldal vagy ideológia (vagy demagógia) által sem elvitatható számokban tárják az elmúlt időszak eredményét, konklúzióját, ami számomra röviden úgy összefoglalható: minden ellenkező baljós érzés ellenére talán mégis maradt még némi józanság a magyar társadalomban.

Talán mégis érdekeltek vagyunk egy korrupciótól és urizálástól mentes vezetői rétegben, egy bölcs, tapasztalati alapokon nyugvó diplomáciában, egy meritokratikus oktatási, pénzügyi és jogi rendszerben, egy szolidaritáson és szakértelmen nyugvó egészségügy- és népességpolitikában. Talán mégis megérint minket itt a nagykörúton belül is, Veszprém környékén is, és remélhetőleg egyre több helyütt az országban a sokmillió kilátástalan ember elhazudott, ellopott sorsa, a magukra hagyottak vészjóslón gyarapodó tömegei. Talán mégis ragadt ránk - minden ellentétes irányú politikai és gazdasági nyomás ellenére is - annyi polgári öntudat az elmúlt negyedszázad alatt, ami segít felismerni egyre többünknek a demokratikus együttélés és előrejutás alapszabályait. Talán mégis egyre többen átlátunk, így 25 év után a kádári puha diktatúra urambátyámos "jeitinho" világán, az ilyesfajta szoftrezsimek hamis-kopott jóléti illúzióján, az ingyenség hazugságán, a nemzeti szent szószólók szólamai és ugyanezek köztörvényes bűncselekedetei közt feszülő elviselhetetlen ellentmondásokon.

A HAZUGSÁG HEGYE

És talán végre egyre többekben felmerül az immár tettekkel is alátámasztott igény arra, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, hogy az alapvető fogalmainkkal egyenesbe kerüljünk. Mert a legnagyobb bűne a mindenkori gazdasági és politikai elitnek, hogy a konstans hazugságaikkal szó szerint megmérgezték a tudatunkat, elhitettek velünk dogmákat, amik esendő időlegességek lehetnének csupán, és folyamatosan, megállás nélkül építik tovább a hazugsághegyet, amit 'bélsár-palotaként' már Weöres Sándor is megírt 50 éve, amibe mindenki szépen beszáll, mert túl sokan szajkózzák a hazug szólamokat és túl sokan hallgatnak az igazságról. A hazugsághegynek tehát épülnie kell, mert az eredendő hazugságot vagy tovább kell fedezni, vagy elő kell rukkolni az igazsággal. Utóbbi azonban sajnos nagyon ritkán történik meg, mivel mindenki a szomszéd tökét szorongatja és így lesz egy nagy ormótlan hazugsággá az egész világ. Ez igaz a vezetőkre és igaz a polgárokra is egyaránt. Olyan vezetőink vannak, amilyeneket megtűrünk, pont addig tud a hazug elit is csak hatalmon maradni, amíg a nép meg nem dönti az uralmát: ez a legfőbb gyengéje minden egyes diktatúrának és féldiktatúrának.

Viszont a vezetők hivatottak arra is, hogy ha felismerik népük gyengeségeit-gyarlóságait, akkor nemes gesztussal segítsék annak szellemi felemelkedését, ne pedig ezen gyöngeségekre építsék fel a hatalmukat. Érzékeny játszma ez, a legjobban akkor jár a nép, ha felemelkedik egy altruista lelkű államférfi, aki eléggé ért a nép nyelvén, aki elég bölcs, elég nyugodt, és amikor odajut a kormánykerékhez, még mindig elég önzetlen és bizalommal teli ahhoz, hogy a bokor alól is felkutassa a nálánál jobb és tehetségesebb szakembereket - mert ez a kulcs, ha fel akarunk bármit építeni, hogy önmagunknál jobb embereket keressünk és azokat egy szerves, élő sejtrendszerbe szervezzük.

Platón óta tudjuk, hogy az állam vezetői nem akarhatják a hatalmat, fizetség pedig nem járhatna nekik érte. Hiszen az ideális államférfi (~nő) az, aki már sikeres (tehát tapasztalt), anyagilag biztonságban van, jól érzi magát a bőrében ott, ahol van, aki nem akar hatalmat, és aki viszont megtiszteltetésnek veszi, hogy ezt a nemes feladatot - az állam bármely funkciójának irányítását - rábízzák.. Ez egy sokezer éves dilemma, a hatalom akarói a legritkább esetben alkalmasak a hatalom egészséges gyakorlására. Ez a különbség államférfi és politikus közt - előbbi ha óhajtja is az államvezetést, azt a legnagyobb fokú alázattal teszi, felkínálván minden addigi tapasztalatát - és ha van, a vagyonát is - az államnak, míg utóbbi fel sem fogja a legtöbb esetben, mi a baj azzal, ha ő fizetséget kér köztisztviselői szerepéért. A megélhetési karrierpolitikus - főleg aki az iskolai padsorból a parlamenti padsorba ül egyenest - szerény véleményem szerint a legutolsó söpredéke az emberiségnek. Nem alkot, nem hoz létre újat, gyáva és életképtelen a való életben történő megmérettetésre, ellenben mindenki más adóján nem csupán él(ősködik), hanem gazdagszik, és mindennek fejébe még törvényt is hoz arról, hogy a dolgos emberek mit hogyan csináljanak. Papírokat tologat, gombokat nyomkod parancsra, féltucat titkár és titkárnő végzi a munkáját, és még ha van is diplomája, gyakorlati tudása nincs. Adókat hajttat be a dolgozó/alkotó embereken a törvény szigorával, miközben nincs erre semmilyen morális, etikai alapja.

FORGÓAJTÓ

Kezdjük akkor itt, a karrierpolitikusokra oly jellemző világszintű jelenségnél. "Revolving door", azaz "forgóajtó" effektusnak nevezik azt a jelenséget, amikor egy ember felváltva üzletember és politikus. Egy ideig - Amerikában tipikusan egy cikluson át - a törvényhozásban működik, majd azt követően pár évig egy nagyvállalatban tölt be topvezetői szerepet, és ezt így szépen felváltva ismételgeti. Gondolom, olyan nagyon nem kell meggyőzni senkit arról, mi a gond ezzel.. Működik persze “csodálatosan”, és régóta, szó se róla, csak hát abból még hogy mint jelenség létezik, egyáltalán nem következik, hogy szerencsés is.

Nyilván a nagyobbik rossz az, amikor valaki a politikai tőkéjét - azaz befolyását - váltja pénzügyi  tőkére. A kisebbik gond pedig látszólag azzal van, aki először sikeres üzletember lett, mert az előző szakaszban leírt kívánalmaknak jobban megfelel később, amikor a törvényhozásban dolgozik - tapasztalata van, nincs rászorulva a pénzre ésatöbbi. Na igen, papíron ez így jól hangzik, és valójában itt dől el, hogy valaki államférfi-alapanyag vagy csupán politikai haszonleső, de sajnos a tapasztalat a legtöbb esetben nem azt mutatja, hogy egy pl. 25 millió dolláros vagyonnal bíró üzletembert később hidegen hagy egy másfélmilliárdos tenderben való érdekeltség. Aztán később egy 5 milliárdos állami beruházásban való segédkezés.. A mohóság a legtöbb hatalmat szerető ember szükségszerű tulajdonsága. Az ún. nyugati világban szinte mindenütt plutokrácia, vagy korporatokrácia van, illetve ezek összesége vegyül a demokratikus forma különböző szintjeivel és a rejtőzködés különböző fokaival. De mindenütt könnyedén politikai hatalomra váltható a pénz és a nagyvállalati befolyás. Ez a kapitalizmus talán legnagyobb gyengesége, és ha jelen korunk mégsem a történelem vége - mint ahogy nagyon úgy tűnik, hogy nem az - akkor ez lesz az a sarkallatos pont, aminek a megváltoztathatóságán múlhat a nyugati világ léte. Szó szerint.

Nagyon úgy tűnik, hogy magát az államvezetést, azaz a társadalmi közösség ügyeinek irányítását a legritkábban lehet szabadpiaci alapokra helyezni, és nem azért - ez fontos, mielőtt bírálat érne - mert elvben és ésszerűségében ne működne, hanem azért, mert az emberi társadalom ügyeinek vizsgálatakor nem hagyhatjuk ki épp az emberi tényezőt. Hiába működhet az idea, ha a valóságban a hatalom, a befolyás és a pénz megszerzéséért vívott harcban épp az adott idea pusztul el. Márpedig a mai nyugati kapitalizmus elitjének válsága erről szól - a háttérben szinte mindig vannak alku vagy lobbiérdekek, amik a törvényhozást befolyásolják.

Ahogyan a francia forradalom kora lemetszette az egyházat az államról, úgy kell ezt megtenni a tőke egyházával is, máskülönben nagyon úgy tűnik, hogy betemethetetlen szakadék alakul ki ember és ember között. Ez a gondolat talán a kommunizmus rémét vetheti fel, mégis, az ember kommunális, azaz társadalmi, vagy méginkább: társas lény, akinek a lelke megbetegszik a túl nagy egyenlőtlenségektől. A kommunizmusban harsogott egyenlőséggel különben sem az volt a baj, hogy az emberiségtől idegen gondolat lett volna, hanem az, hogy a fennen hirdetett egyenlőség sosem valósulhatott meg, éppen ugyanezen elit hatalmi érdekei és hipokráciája miatt. Az elit mindig fölötte állt az ideológiáknak, az elit mindig egyenlőbb volt, az elit mindig különalkukat kötött a nép feje felett. Ezért bukott meg, és jó, hogy megbukott. De ahogyan az a rendszer sem egyértelműen az idea romlottsága miatt bukott meg, a mai nyugati világ ideája sem maga az idea romlottsága miatt lett hiteltelen. Mindkettőben az emberi tényező az, amit kifelejtettek a képletből. Márpedig az ember gyarló, és a hatalomra törekvő ember túl gyakran és túl könnyen korrumpálható.

KORRUPCIÓ

Ez ma a legfontosabb probléma. Cinikusabb pillanataimban osztom a közkedvelt véleményt, miszerint mindig mindenhol van, volt és lesz korrupció. Tisztább, józanabb fejjel azonban látom a jó példákat a világban. Nincs belőlük sok, ez tény. De örülnünk kell annak is, ha időben-térben elszórva itt-ott egyáltalán felbukkan a korrupciómentes társadalom iránti valódi igény. Mint említettem, az ember túl könnyen korrumpálható (ennek filozófiai-antropológiai okait most nincs hely kifejteni, nagyjából a javak eredendő szűkösségéből és az ebből eredeztethető birtoklási vágyból levezethető a jelenség), így a korrupciómentes állapot bármely adott társadalomban egy konstans harc eredménye lehet csak. Generációkon átívelő, hosszú, kitartó munkával érhető el az a szint, amikor már a társadalmi részegység, azaz az állampolgár szintjén természetes, élő igénnyé válik a tisztaság és az intakt életvitel.

"Vannak emberek, akik annyira szegények, hogy csupán pénzük van."

Tévedés azonban ezt az állapotot szimplán a jólét számlájára írni. Inkább úgy lehetne fogalmazni, a társadalmi tisztaság - a felülről lefelé ható átláthatóság és a ‘jó szándéka’ - lehet az alapja egy valós ‘jó-léti’ társadalomnak. Egy ilyen fundamentummal bíró társadalom elviseli még a nélkülözést is, mert mindenki tisztában van vele, hogy a ‘jó-lét’ irányába tartó folyamat zajlik, és ha ez időbe is telik, az emberek látják a jószándékot és a tisztaságot. Az anyagi jólét önmagában különben sem jelent társadalmi jólétet: utóbbi megvalósulásához számos egyéb tényező szükséges: az egyetemes emberi jogok teljes körű biztosítottsága; szellemi fejlettség; szociális kifinomultság, vagyis az egyéni és társadalmi szintű altruizmus magas foka; vagy éppen a nemzetközi térben való ügyes diplomáciai mozgás. Számtalan példa és statisztika bizonyítja, hogy a pusztán - relatíve - anyagi jólétben élő népek boldogságszintje többnyire meglepően alacsony, sőt mintha kifejezetten fordítva korrelálna e két jelenség. Azért van ez így, mert rendre kihagyjuk - nem csak a vezetői elit, de a társadalomtudományi elemzők, sőt mi magunk is - a “jó társadalom” képletéből magát az embert és annak humánum iránti igényeit. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a világ vezetői szinte kizárólag jogászok és közgazdászok - mintha e két tudomány elegendő volna az emberi társadalmak irányításához. Hát amihez ezek a “szakemberek” elegendőek, na pontosan azt látjuk magunk körül a világban. Pénz és jog, e kettő szimbiotikus összefonódása vesz minket körül, amely szenvtelenül hajtja be önnön követeléseit a társadalom minden tagjától. Túlságosan elharapódzott e két tudomány technokráciája, és mint minden a világon, ami túlburjánzik, ez a jelenség is már jó ideje csak a romlást hozza az emberiség fejére. Éppen azért, mert ezen technokrácia a jellegéből fakadóan száműzi a rendszerből a humánum elemeit - egészséges esetben ez rendjén is van, hiszen tudományokról beszélünk. Azonban kizárólag ezekre építeni egy emberi társadalmat irányító rendszert szükségszerűen a rendszer korrumpálódásához vezet, hiszen a számok és a paragrafusok bűvöletében elveszítjük szem elől magát az embert - éppen akinek a jobb léte miatt jött létre a rendszer.

Ha már tudományos titulusokat követelünk meg a világ vezetőitől és ha már oly előszeretettel iktatják ki magát az embert az államvezetési metódusok módszertanából, legalább lennének valódi tisztelettel a tudományosság iránt. De még ráadásul az sem. Mert ahogy a nagy újkori fizikusok óta nem beszélünk lapos földkorongról és az azt körbeölelő átlyuggatott égbolt-fátyolról; ahogy nem jut eszünkbe egy és oszthatatlan atomról beszélni; ahogy nem tervezünk az új épületekbe és automobilokba gőzgépet, vagy ahogy nem nyúlunk koszos kézzel nyílt sebhez - nos ugyanennyire kellene komolyan venni azt és megingathatatlannak lenni abban, hogy a másik embert nem bélyegzem meg, nem verem össze, nem börtönzöm be és nem égetem el, mert mást gondol dolgokról. Ma már az nem lehet kérdés, hogy nem hagyom a világ másik részén - vagy akár a szomszédban - élőt magára a bajban, hiszen ami vele történik, az nem független tőlem. Rég meg kellett volna tanulni a leckét, hogy a tőkeelosztás egyenlőtlensége - a kizsákmányolás, másokon élősködés, szolgatartás - jogos elégedetlenséghez, majd polgárháborúhoz és felkelésekhez vezet. Ezek mind mind társadalmi vívmányai az emberiségnek, hasonlóan a tudományos vívmányokhoz. Mégis, titulusok, doktori címek ide, vagy oda, a seggünket törölhetjük velük, ha már a legalapvetőbb fundamentumokat elvétik a világ “vezetői”.

Nyilván akkor nő fel valóban az emberiség a fenti vívmányokhoz, amint lerázza magáról a “vezetőket”. Persze szükség van államirányításhoz értő szakemberekre, de ezek szolgái csupán a társadalomnak, a köz alkalmazottai, illetve tisztviselői ugye. És ahogy nem kérdőjelezzük meg, hogy a modern kvantumfizikát, fényelektromosságot vagy biokémiát csak szakavatott ember oktathatja, úgy kellene megkövetelnünk a szakértelmet az államigazgatásban. Mert a politikus a legritkább esetben szakember. A politikust nem érdekli a tudományos haladás, nem érdekli, hogy jobb hatékonyságú napelemek készülnek vagy sem, őt egy dolog érdekli: szavazatokat szerezni és azokat megtartani annak érdekében, hogy őneki legyen fizető állása. Ez pedig az intézményes dilettantizmus - ebből fakadóan pedig a korrupció - melegágya.

A világ egyes részein a vallásos ájtatosság torzítja a végletekig el a társadalmi struktúrát, kezdik újra elégetni és kivégezni a másként gondolkodókat - szintén az egyféleség diktatórikus veszedelmét szabadítva ezzel a népesség fejére. Ezen társadalmakban még annyi lehetőség sincs, mint a jog és gazdaság által irányított államokban, hiszen míg utóbbiakban azért többé-kevésbé legalább a szakmaiság látszata megvan, az előbbi teokráciák ősi dogmák és az ember valós természetét a végletekig tagadó demagógiák feloldhatatlannak tűnő fojtásában tartják az embereket, és a leghalványabb racionalitás nem található ezen társadalmak irányítási módszertanában. Természetesen a dogmák ezen államokban mind-mind kizárólag a hatalom érdekeit szolgálják, egy percig se higgyük el, hogy ezen államok vezetői a vallást hitkérdésként kezelik - kizárólag a tudat manipulálása a cél, ahogy a kereszténység mainstream vonalai is jórészt erre használták a bibliai tanokat kétezer éven át. Csakhogy ezen keresztény egyházakat leválasztottuk párszáz éve az államokról, így mára ezek jóval jelentéktelenebb befolyással bírnak - bár persze mindig felbukkannak a Semjén és Orbán-félék, akik igyekeznének visszaállítani a “régi rendet”, épp az imént említett manipuláció-technikai megfontolások miatt.

Léteznek még munkaalapú és oligarchikus államok is - ide tartunk mi is -, de a teokráciákkal együtt ezek többnyire mind félmaffia államok, amiket éppen ezért elemezni is felesleges. Ahol a korrupció és az ezzel együtt járó elnyomás-hazudozás alap építőeleme a társadalmi elitnek, ott óhatatlan és szükségszerű a társadalom komplett szétrothadása. Diktatúrákról pedig még kevésbé van értelme értekezni, hiszen azokra semmilyen szabályszerűség nem érvényes, minden diktatúra a vezér arcmása. Ahol nyílt elnyomás és nyílt rablás van, ott a társadalom mint humán-szociológiai alany, elveszett. Hasonlóan a nőhöz, aki ragaszkodik az őt folyton ütlegelő férfihoz: amíg az áldozat nem ismeri fel a helyzetét és nem kíván változtatni, addig nincs mit tenni. A rubikonon átlépve vagy a társadalomnak kell pusztulnia, vagy a vezérnek. Ez mindig így volt, és mi most lépünk át ezen a határon.

Visszatérve tehát a korrupcióhoz, az ok-okozat pofonegyszerű. Ha nincs korrupció, akkor tisztaság és átláthatóság van, ebből pedig egyenesen következően tudás- és értékalapúság van. Nyílt kommunikáció van, a hatalom és a média nem kell, hogy gyűlölje egymást, az egészséges kritika pedig még időben pozitív irányba terelhet rossz döntéseket. Egy korrupciómentes társadalmi elit, amely a tehetségre és tudásra épül, ezt a példát közvetíti “lefelé” is a társadalom alsóbb rétegei felé. Később szót ejtek még a nemességről és a polgárságról, akik a szerencsésebb történelmi ívű országokban önálló gerincként tudnak funkcionálni a társadalom testében, és így hatni tudnak egyéb alsóbb és felsőbb rétegek felé is, de ezeknek mélyen kell gyökerezniük, máskülönben a hatalmi elit - amely szinte mindenütt a világban korrupt vagy potenciálisan korrumpálható - kíméletlenül bedarálja őket.

Ahol viszont korrupció van, ott rothadás van - a szavak, fogalmi rendszerek és általában bármely ideológiai értékrend devalválódása folyik. A korrupt tetteket folyamatosan el kell titkolni - ha a korrupcióra valaki rámutat, válaszként csak nyakatekert hazugságok érkezhetnek -, a rendszerszintű korrupciókat pedig értelemszerűen rendszerszintű hazugságok hivatottak elkendőzni. Meg kell érteni ennek a valódi tragikus jelentőségét! Nem arról van szó ugyanis, hogy ma korrupció és hazudozás van, de majd holnaptól ha megszűnik a korrupció, akkor a hazudozás is véget ér, és felragyog az ég. Holnapra ugyanis az elferdített fogalmaink maradnak ránk, a devalválódott értékeink maradnak ránk, és ami a legfontosabb: az összes korrumpált vagyon és torz idea birtokosa itt fog élni köztünk továbbra is és utolsó lehelletéig védeni fogja, fedezni fogja vagyonát és hazug ideáit. Kimosakodni egy korrupt világból észbontóan nehéz feladat, hiszen mi lesz azok igazságérzetével, akik egy korrupt rendszer kárvallottjai voltak? Akik mindvégig intakt, tisztességes emberek maradtak? Krisztusi lélek legyen a talpán, aki a megbocsájtást választja az elszámoltatás helyett - márpedig az ilyesfajta elszámoltatásokból lesznek aztán a jó kis forradalmak és polgárháborúk. Ma Magyarországon már érik a talaj a polgárháborúra, a társadalom felosztása “velünk, vagy ellenünk” táborokra, ezen felek egymás ellen való uszítása éppen az a rendszerszintű hazugság, amivel a rendszerszintű korrupciót igyekszik fedezni az uralkodó elit. És bár ez egy nagyon veszélyes terep, a korrupt rendszer elitje számára mégis jobb ez, mintha a nép egységesen kel fel őellene. Épp ezért szükséges megosztani és uralkodni - ez a kettő csak együtt működik, csak úgy lehet uralkodni, ha megosztasz, máskülönben a nép egységesen fordul ellened. A polgárháborús hangulat mindig sokkal jobb az elitnek, mint a forradalmi hangulat.

Antall József híres szavai ugye: “tetszettek volna forradalmat csinálni..”. Csak a teljes elszámoltatás hozhatja el az utókor számára azt a megnyugvást, hogy a bűnt bűnhődés követi. Amennyiben ez elmarad, úgy az új rendszer elitje joggal gondolhatja, hogy nincsenek következmények. Ha pedig az elit ezt gondolja és eszerint kormányoz, úgy az emberek is eszerint élnek, és a “jeitinho”, a pult alatti megoldások mutyizós korrupt világa tovább mélyül. Márpedig annál már nemigen van lejjebb, amikor a nép maga is korrupttá és ezzel a hatalmi elit cinkosává válik. Ezért van szükség “nép” helyett “polgárságra”, és éppen ez, a “polgári” jelző illetéktelen kisajátítása a Fidesz legnagyobb hazugsága. Mert a “népi” államok legfeljebb prolikból tudnak dzsentriket kinöveszteni. Ahhoz, hogy valódi nemesség jöjjön létre, öntudatos “polgárságra” van szükség. Ez pedig más minőség, prolikból soha nem lesz nemesség. Soha. De azért a Fidesz most a saját udvartartásán belül megpróbálkozik a lehetetlennel, újnemességet igyekszik kinöveszteni prolikból és dzsentrikből, méghozzá a korrupció talaján.

NEMTELEN ÚJNEMESSÉG

A posztkommunista államok egyik legátkozottabb öröksége, hogy azok közép- és felső-polgárságát, illetve nemességét, mint a társadalom gerincét képező vázat, egyszerűen kitépték belőlük. Mindahányszor nyugat-európai országban járok, kivétel nélkül ez üt arcul, ez a legszembetűnőbb különbség, és hazatértemkor ennek tükrében fáj mindig az, amit itthon látok. A vagyonnal bíró polgárság léte illetve nemléte közti létfontosságú különbség. Ez az, aminek hazai hiánya miatt rendre felerősösik bennem a kétely: leszünk-e mi még valaha gerinces, nemeslelkű nemzet!? Mert igenis a stabil egzisztenciával bíró és biztos anyagi lábakon álló, egészséges polgári-nemzeti öntudattal megáldott rétegek adják meg egy társadalom gerincét: azt a biztonság- és jólétérzetet, ami mindannyiónkat eltölt, ha a mégoly sok krízissel is sújtott Nyugat felé vesszük az irányt.

Fontos, hogy nem kizárólag a “gazdagokról” és az ún. arisztokráciáról beszélek, bár kétségkívül az egészséges nemzettudattal megáldott, viszont kellően kozmopolita nemesség és arisztokrácia, amely évszázados gyökerekkel bír, meghatározó jelentőségű egy nemzet identitása szempontjából, nagyon fontos támasza annak. De ismétlem, a legfontosabb erő nem náluk van, hanem annál a vaskos rétegnél, amely több generációs stabil egzisztenciát tud magáénak, és ezért kikezdhetetlen a mindenkori politikai demagógia által. Arról a spanyol pékről vagy zöldségkereskedőről beszélek, akinek a saját boltja 150 éve ugyanott működik, és bombabiztos vevőköre van, vagy arról a francia mezőgazdászról, aki szintén generációkon keresztül megörökölt tudását kamatoztatja a birtokán. Vannak új szereplők is, igen, de ezek a régi biztos egzisztenciák adják meg a ‘nemesség’-nek a semmihez sem hasonlítható édes ízét, amennyiben a nemességet egyfajta ‘érettségnek’ tekintjük. Miattuk érezhetik az új, feltörekvő vállalkozók, saját lábra állók is azt, hogy ennek van értelme. Hogy ez a kitartó munka generációknak szól, sőt, a generációk előrehaladtával válik egyre érettebbé annak gyümölcse. Svájcban egyszer beszélgettem egy 78 éves magyarral, aki 50 éve ott él, és nekiszegeztem az ezerforintos kérdést: mit tudnak a svájciak, amit mi magyarok nem tudunk? Az öreg elmosolyodott, majd rövid gondolkodás után azt válaszolta, hogy “tudod, sajnos a hátrány szinte behozhatatlan, mert ha a bankok ambivalens, és viszonylag újkeletű szerepét ki is vesszük a képletből, akkor is ott van egy 6-800 éves múlt, amely alatt szabad parasztok, szabad kézművesek és szabad polgárok hosszú-hosszú generációkon keresztül minden - és itt ezen van a hangsúly, mondta, hogy MINDEN - döntésükért maguk feleltek. Nem mondta meg senki, mikor vessenek és mikor arassanak, senki nem hajtotta őket ki a piacra. Ha tették a dolgukat, előre jutottak, ha nem, annak következményeival számolniuk kellett.” Hát ez a helyzet, és ma nem véletlenül van épp Svájcban az egyik legerősebb közvetlen demokrácia. A mai napig számos közvetlen népszavazás van évente, és a helyi ügyekben a mai modern svájciak még mindig a főtereken kézfeltartással szavaznak, meglehetősen gyakran.

Ez a lényege a polgári öntudatnak. Ez jelenti számomra a nemességet, hogy emberi méltóságba van öltöztetve a közösségi élet. Hogy a falvak élete nem a templom-kocsma-ábécé háromszög köré szerveződik, hanem a közösség valódi életet él. Megvan a rituáléja a vetésnek-aratásnak-munkának, de a délutáni kávénak is a főtéren, és a helyi érdekérvényesítésnek is. A városi lét is a legtöbb polgári társadalomban tulajdonképpen szinte falusias-kisvárosi, tekintve, hogy a saját környékét mindenki ismeri, éli és használja. Ezért tudnak mind az új, mind a többgenerációs régi helyi vállalkozások is működni, mivel a helyi emberek ezeket látogatják. Ezekben a társadalmakban is szükség van ezen helyi érdekek központosított védelmére, de sokkal kisebb mértékben, mint pl. nálunk lenne, illetve ami a legfontosabb különbség, hogy az érett társadalmak polgárainak nem kell elmagyarázni, hogy miért fontos helyben vásárolnia mindent és miért éri meg neki az esetleges többletet kifizetnie egy multicég alacsonyan tartott művi áraihoz képest.

Ezek a dolgok volnának az alapjai annak, hogy Magyarország valóban elindulhasson a polgárosodás útján, és ha létezik főbűne a Fidesznek, és az azt megelőző egyéb kártékony vagy hozzá nem értő kormányoknak, az éppen ez: nem tették rá az országot, a népet erre a “tanulópályára”, nem igyekeztek az érett társadalom alapjait lerakni, nem gondolkozott el egy pillanatig sem senki az elmúlt negyedszázadban, hogy a nemzet kitépett gerincét, a kisajátított kis, közepes és nagy vagyonokat tisztességesen és akkurátusan visszaszolgáltassák azoknak, akiket azok megilletnek, akik családja azokért generációkon át dolgozott, még mielőtt a kommunizmus bevégezte volna a nemzet gyilkos kifosztását.

Ehelyett ez a kifosztás zajlik azóta is, most is. Az első húsz évben gyakorlatilag mindent igyekezett a külföldi tőkeinputért cserébe pénzzé tenni a mindenkori kormányzat. Az elmúlt 5 évben pedig a Fidesz szisztematikusan elkezdte kiépíteni ‘új nemességét’, kizárólag a hatalomhoz való lojalitásra épülő kegyelmi kiválasztottság alapján. A korrupciót olyan szintre emelte ez a párt, ami korábban a legvadabb álmainkban sem fordulhatott elő. Ha a rendszerváltás után azt mondja valaki, hogy 25 évvel később egyszemélyes vezérléssel lesz újraosztva a komplett magyar gazdaság (már ami megmaradt belőle), és a jogrendet kizárólag ezen újraosztásnak a szolgálatába fogja állítani egy választási csalással alkotmányozó többségbe került dilettáns rablóbanda - hát vagy hatalmasat röhögtem volna, vagy azonnal felakasztom magam.

Pedig itt tartunk.

STATE CAPTURE

Felsorolni is nehéz, mennyi égbekiáltó visszaéléses bűncselekmény, eltussolás és korrupció zajlik nap, mint nap. A következmények nélküliség mámorító nedűjét megízlelve a megrészegült hatalom turbófokozatba váltott és mire egyáltalán képes lenne egy korrupt esetre reagálni a társadalom, már három új van napirenden. Mára az intézményesített korrupció szerves részeként bevett módszer lett a csontdobálós médiatematizálás figyelemelterelésként történő alkalmazása mellett a jogalkotás tökéletes megerőszakolása. A törvények és törvénymódosítások kizárólag az intézményesített korrupcó jogi kereteit hivatottak biztosítani, gyakorlatilag semmilyen törvény nem tud születni, ami akár csak semleges volna a közpénzek kiszivattyúzásának vonatkozásában. Komplett szektorokra száll rá a maffiakormány, és “zsebből” kifizetve, vagy új törvényrendeletekkel megszabadulva a terület szakmai szereplőitől újraprivatizálja a szektor cégeit, illetve kitakarítja a terepet az új szereplők számára. Elég a trafikokra, a tankönyvpiacra, vagy újabban a saját lábon álló hercegleány és a sógorkoma közvilágítási programjára gondolni.

Vagy ha éppen nem lehet kisajátítani egy szektort, akkor ott van a hamis demagógiával ál-gyűlölt EU, amely támogatásai nélkül lényegében halva rogyna össze a magyar gazdaság. De hálistennek jó sok pénz jön onnan és az mind nagyrészt szintén a lojális udvartartást hízlalja. Ha a németek és a franciák egyszer igazán begőzölnének, hogy az adójukból hízik az újmagyar újnemesség, meg lennének számlálva a napjaink az EU-ban.

Megint másik módszer - és ez a vezér személyes érintettsége miatt kiemelt fontosságú - a cégek adójából sportra fordítható (-andó?), mint azt megtudtuk, NEM közpénzek átcsatornázása stadionok - illetve bocsánat, sportlétesítmények - és az azokat kiszolgáló intézmények építésére. Ezen újkeletű hungarikumok gombamód szaporodnak, kár, hogy két dolog nincs bennük: valódi futball és néző. De ez mindegy is, ezen szentélyek nem a megtérülésért épültek, ezek kiemelt nemzetérdeket szolgálnak: a magyar foci újjáéledését. Sportról általában itt nem nagyon beszélhetünk, mivel az ötletgazda maga egy lelkes focista. Ha vízilabdázna, nyilván uszodák épülnének mindenhol. Ezen beruházások - amelyek a trükkös megvezetés ellenére igenis közpénzből épülnek - aztán jó sok helyi kiskirály bendőjét megtöltik, tovább hízlalva az udvartartást. Szinte eltörpül mindemellett a tény, hogy az összes, és ezt szó szerint kell értenünk, az összes hazai sportági szakszövetség élén kormány-, vagy kormányközeli ember ül, többedíziglen - elnöki, alelnöki, bizottsági tagi szinten mind. Ezek a posztok havi félmilliótól többmillióig hoznak a konyhára úgy, hogy emellett mindenki felveszi a képviselői fizetését szintén az egymilliós érték közelében, és különböző egyéb szakbizottsági tagként további pénzeket is.

Külön posztban fogom egyszer kifejteni a végtelen deformáltságát annak a sajátos helyzetnek, ahogyan politikusok adókból származó jövedelmezései játszi könnyedséggel szárnyalják túl komoly termelői tevékenységet - és ezzel valódi értékteremtést - végző közép- és nagyvállalkozások vezetői béreit. Én magam majd’ két évtizede vállalkozom, számtalan középméretű céget ismerek a média, az építőipar vagy a szolgáltatóiparban, és teljes magabiztosággal állítom, hogy a politikusok bérezéséhez hasonló összegek az álom kategóriába tartoznak minden tisztességes cégvezető számára ma Magyarországon. Egy tisztes cégben a cégvezető ha elherdálja a pénzt, nemhogy prémiumot és fizetést nem kap, de repül, és örülhet, ha nem egyenesen a rács mögé. Egy cégtulajdonos pedig, aki a piacból él és nem állami csecsen lóg, csak akkor számíthat ilyen jövedelemre, ha folyamatosan fejlődik, ha érzi és érti a piacot, az emberek igényeit. Ha rossz stratéga, ha rosszul bánik a pénzzel, csődbe jut. Ezzel szemben ezek a mocskos gazemberek annál magasabbra fúrják magukat, minél alkalmatlanabbak a valódi értékteremtő munkára. Mit számít náluk a hatékonyság, a gazdaságosság, a piac valódi igénye, annak valós ismerete?! Tök mindegy, a forrás kiapadhatatlan, így nem forog kockán az állásuk.

Persze, fizessük meg a köztisztviselőt és a rendőrt, nehogy korrupcióra adja a fejét, na de ez micsoda már!? Át tetszettünk billenni a túrós lóhát túlfelére. A politikai pálya mindig is a szerencsevadászok kedvelt célpontja volt, de a Fidesz-KDNP olyan kőkemény vadkapitalista vállalkozássá lett, ahol az adóbevételek (az EU pénzek is azok) “végtelen” forrása felett totálisan és kizárólag a pártvezetés diszponál, a cég terméke pedig a politikai PR, semmi egyéb - csupán be kell biflázni, amit a PR-gép kiszar magából, és megvan a zsíros állásunk. Tulajdonképpen történelmi értelemben izgalmas korban élünk (bárcsak ne élnénk) - a szemünk láttára alakul ki egy diktatórikus államkapitalista rezsim. Minden ilyet a népszimpátia emelt fel és a többség választott meg. Aztán számos esetben valahogy érdekes mód a többségi kormányzói hatalom keze elkezdett visszafelé hajlani. Elkezdte kipárnázni a bársonyszékeket, és tartós monogramokat hímezni rájuk. A nagy szabadságharcos demokraták rendre elveszetté válnak, mire a harc elmúlik. Nem tudnak a valós életben érvényesülni, és egyáltalán nem is akarnak többé. És akkor szépen elkezdődik a rendszer saját igények szerinti “megreformálása”. Ideológusok már nem kellenek többé, ahogy szakemberek sem, pusztán végrehajtó ölebek, akik a megélhetésért az elveiket fogják elsőként sutba vágni, méghozzá örömmel! Innen az elnevezés: megélhetési politikus - a lehető legkártékonyabb ember a társadalom testében, egy élősködő vérszívó, a legszorosabb értelemben. A korrupció itt már nem azon a szinten zajlik, hogy jujj, nem figyelnek oda és ellopom.. Itt már maga a demokratikus állam van rabul ejtve, az összes intézményével, a törvényhozással, az igazságszolgáltatással, az adóhivatallal, mindennel együtt.. Ezt nevezik state capture-nek. Így kezdődik mindig. Látszólag még megvannak a demokratikus normák, de már csak a látszat szintjén. Ilyenkor jönnek a populista szólamok, miszerint “lám, a nép nem akart internetadót, így nem lett internetadó. Nem vagyunk mi kommunisták, hogy a nép ellenében kormányozzunk”. Miközben persze nap, mint nap erőszakolják meg a népakaratot, az emberek mindennapjaiba nyúlnak bele, immár feltűrt ingujjal, felkarig turkálnak a magánszféránkban. A fékek és ellensúlyok rendszere már rég a halál faszára lett küldve, minden törvényhozási és végrehajtási fék-intézmény a kormánypárt kezéből eszik, nincs gát, ami megakadályozhatna bármit. Tusnádfürdőn elhangzott, emlékszünk? “Bármi megtörténhet” - ezt nyugodtan higgyük el a vezérnek, nem viccelt kicsit sem.

És amikor már ilyen szinten olajozottan működik a korrupció, a zsoldos udvartartás etetése, magyarán megtörtént az állam elrablása, viszont valami államvezetést is kellene mímelni, nos ekkor jönnek az ilyen látszatintézkedések, és bedobott gumicsontok, mint az internetadó, a vasárnapi boltbezárás, a menekültügyi lózungok vagy a halálbüntetéssel való packázás. És jönnek persze az ideológiai megvezetések, a népbutítás: a csőd szélén tántorgó Nyugatról szóló agitprop, és a korrupt kormányzathoz hasonlatos tolvajrezsimek felé mutogatás és dörgölődzés, valamint az égtájak szerint összerendezett új nyitások új “barátságai”..

A legújabb, déli nyitás talán két dolgot mutat jól, egyrészt, hogy mennyire nincs már hova fordulnunk, másrészt, hogy mennyire szépen kezd kirajzolódni egy standard metódus: találni egy kellően távoli (mindentől, az EU-tól, a nyugattól..) zavarost, és szépen államközi “megegyezésekkel” lehalászni, amit lehet. Államközi megegyezés alatt egy kapcsolattartót kell érteni, aki kijárja az ottaniak és az itteniek közti tutit, és mielőtt papíron bármi történne, eljuttatja (vagy az anyukája ugye) a “nemhivatalos tiszteletdíjakat” a résztvevőkhöz. Tökéletes prototípusa (volt) ennek Kiss Szilárd, az orosz kontaktember, és az, hogy már előzetesben van, csak annyit jelent a kormánynak, hogy legközelebb messzebbre kell menni és óvatosabbnak kell lenni. Etiópia, Ghána, Chile, Peru - sokat fogunk még hallani ezekről az államokról, és valami azt súgja, hogy nem a legtisztább kontextusban.

A keleti “sláger” pedig hát ugye Oroszország, Kína és Törökország, de immár spanunk az azeri diktátor elnök is, és talán még a furcsa kis minidiktatúra Szingapúr is bari lesz nemsoká. Utóbbi kicsit neccesebb persze, mert bár 50 éve egyetlen dinasztia van hatalmon, mégis kizárólag a tudás és a tehetség alapján lehet ott előrejutni, szóval velük kicsit nehéz lesz megtalálni a hangnemet. Kína is nehéz falat, ugyanis túl messze van és túl sokat tudnak dolgozni és túl sokfelé barátkoznak és túlságosan nehéz minket észrevenniük, bárhogyan is ugrabugrálunk, de azért történnek előrelépések, leginkább a kínai feketekereskedelem hazai útjának elsimításában. Putyin és Erdogan viszont igazi hősök, minden tekintetben ideális hancúrpajtik, ismerős kultúrák, a rossz tapasztalatokkal meg minek vesződni, ha egyszer jó bizniszeket lehet kötni velük. Ráadásul mi a rossz abban, hogy a múltjukat meg-nem-tagadva kemény kézzel vezetik országukat!? Ők aztán az igazi példa, ők a sláger, ahogy a nemzetmester megmondta Tusványoson, simán bebasszák börtönbe, aki egynél többször beszól, nem szaroznak itt a látszattal, meg minden, ővelük félszavakból is megértjük egymást, egyetlen pillantással el vannak intézve az ügyek, nem lihegnek a nyakunkban mindenféle mutatókkal és vállaláskövetelésekkel, mint a hülye EU.

Ja. Egyelőre. De mi lesz, ha majd benyújtják a számlát? Mi lesz, ha majd szorítanak egyet a pórázon? Akkor is itt lesz még Viktor és Tsai? Vagy addigra már a kimentett vagyonokkal valahol koktélt szürcsölgetnek? Vagy esetleg a celláikból figyelik a beszűrődő híreket? Így is, úgy is, ők a következményekkel nem számolnak, ez napnál világosabb.

Nincs itt olyan érdek, hogy a nemzet felzárkózzon, hiszen nincs hova: a kormányos amellett, hogy kurvára nem akar vitorlázgatni, el is veszítette a horizontot. Volt annak idején valami halvány derengés, amikor még fiatal volt, de aztán eluralkodott rajta a skizoid másik énje, a pszichopata, és beborult az agya: kiválasztott lett. Ezzel párhuzamosan a vasfüggöny mögülről felépített Nyugat-ideája is megroggyant, részben alappal, ugyanis a hőn ideálmodott Nyugat távolról sem bizonyult fenékig tejfelnek, az ottani politika és gazdaság pedig mint kiderült, jórészt ugyanolyan korrupt érdekek mentén zajlik, mint a vasfüggöny ezen oldalán. A kormánykerék közelébe kerülve, majd azt átvéve pedig szembesülnie kellett avval, hogy ez nem lesz sétagalopp, hogy itt vannak nagy nemzetközi érdekrendszerek, amik hatnak ránk (és másra) és amik meghatároznak - ad abszurdum diktálnak - folyamatokat. Márpedig a kompromusszumkészség nem a diktátortanoncok erőssége, ezt tudjuk. Úgyhogy az ifjú kormányos bedurcult és úgy maradt azóta is. Ennek a durcaságnak az eredménye az, hogy ma az egész Nyugat fúj, hogy bezárja Magyarországot, hogy majd Ő itt rendet tesz, és ebbe kurvára ne szóljon bele senki az égvilágon. Nem lát színeket, árnyalatokat, és a legkevésbé sem lát követendő példákat. Pedig rengeteg árnyalata van a “Nyugatnak”, számos követendő példa van, a tudományos élet is ontja magából a modern társadalmak által megkövetelt és használható eszközöket. Ahhoz persze, hogy ezeket valaki példaértékűnek tartsa és kövesse is, épeszűnek kell lenni, jó vezetőnek kell lenni, aki értékeli a nálánál okosabbat, a már lefektetett értékeket. Rengeteg kihívás hever a földön, amit egy állam felemelhet és ami köré szőheti az identitását, a fejlődési irányát. Zöld energiagazdálkodás, modern közgazdasági trendek, kreatív, a társadalom előtt lépésekkel hasító diák- és felnőttoktatási programok szabad gyakorlásának támogatása, valamint az erre épülő szabad gondolkodás és bátor vállalkozói szellem maximális támogatása. Nem populista pénzosztással, hanem a tespedésből való felrázással. Korszerűnek kell lenni, Orbán pedig ennek az ellenkezője. Még csak nem is konzervatív a csávó, csak most épp annak mondja magát, miközben elvtelen szédelgő csupán, a rövidlátó tirannosz archetípusa, rápillantok és meg van fejtve az ember. Hártyavékony, átlátszó. Egy őskori lelet, aki a fiatalságát nem tudta megőrizni, csupán Nagy Imre újratemetésének emlékébe csimpaszkodik. Nosztalgikus fasz lett, ennyi. Érthetett volna a politikához, de végül nem volt benne elég alázat a tanuláshoz. Korrupt lett, önmagán kezdte a megcsalást, majd fokozatosan vitte tovább a hazugsággörgeteget, és ahhoz formázta a valamiért rábízott pártot, mögéhazudva a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Most már kizárólag Nemzetmentőként tud magára gondolni, Magyarországnak nevezi saját magát, és ezzel már soha nem fog felhagyni, mert gyermekei előtt, a családja előtt és az udvartartása - második családja - előtt kellene beismernie, hogy valójában csak a hatalom érdekli.

Épül tehát az új pénzes elit, pártkötődési alapokon, Viktor visszaadja az államnak, amit a kommunizmus kitépett belőle, az ő nemzethy vezénylete alatt minden a helyére kerül, illetve dehogy kerül, de ez így van rendjén, hát miért is vesződne az igazságossággal és a meritokratikus alapokon nyugvó polgári fejlődéssel és gyarapodással, amikor ott liheg a sokezer csahos a nyakában.. Ha nekik nem ad, elpártolnak, ha ad, örökké hűek maradnak. Hát hol itt a kérdés?!

Magyarország ismét - nem tanulva történelméből - egy maroknyi túszejtő bűnöző kezébe került.

FELFESLIK A ZÁSZLÓ

Amikor Mussolinit megkérdezték, mi a pártja programja, azt mondta: „hatalomra kerülni”. És amikor hatalomra került, és immár kormányának programjára voltak kíváncsiak, azt mondta: „hatalmon maradni”..

Ha véletlenül bármifajta múlbeli, jelenlegi, vagy jövőbeni filozófiát, ideológiát tévednénk tulajdonítani a Fidesznek, jussanak eszünkbe a fenti sorok. A Fidesz színtiszta fasiszta párt, amelynek mindig is kizárólag a hatalomtechnika eszközeként szolgált bárminemű ideológia. A fasizmus nem jár feltétlen együtt a rasszizmussal vagy nácizmussal, de kétségünk ne legyen, ha 2018-ban a Jobbikkal kell felvennie a versenyt (vagy szövetkeznie vele), a nép kegyeiért szemrebbenés nélkül veszi fel a Fidesz bármely előbb említett ideológiát. Olyan nagyon nem is kell majd meghasonulnia önmagával.

A Fidesz tolt itt már Magyarországon liberalizmust, full szociális agendát, nacionalista ideológiát, nyugatpárti keletellenességet és keletpárti nyugatellenességet. Északra is nyitni fog, és ha az égtájak elfogynak, a végén ismét nyugaton fog pozőrködni. Orbánnak nincsenek elvei, ezt kellene megértenie a párthű követőknek. Orbán a legrégebbi barátját, szobatársát és privátszférabeli alter-egóját, a Fidesz másod-építőmesterét is hátba döfi nyugodt szívvel - no nem mintha ezt nem nézném kéjes élvezettel, mégis, ehhez már nem asszisztálhat a szavazótábor anélkül, hogy a vállukra vetett lobogó ne ereszkedne alább.

De hálistennek, mint láthatjuk, a lobogók alábbhanyatlanak, a varázs elkopik, a vezér az arroganciája miatt hibát hibára halmoz, összeroppan a viselt konstans harc terhe alatt. És a fiatalok, a kiábrándult civilek már itt vannak, már készülnek, a polgári nyugati létet éhezők arra várnak, hogy végre meglegyenek a feltételei a tisztes boldogulásnak. A határontúliak rájönnek, hogy megvezették őket, a külföldre vándoroltak pedig mind egy szálig megvetik ezt a posztkommunista belterjességet.

Még működhet de jure a Fidesz-féle törvénykezés, még titkosíthatnak akármit, akármeddig, de már nincs kit átverni. A Fidesz végjátéka is csak ugyanaz lehet, mint minden féldiktatúráé: vagy bukik és utólagos vagyonelkobzások és hosszú rács mögött töltött évek várnak az elitre, vagy áthajlik a rendszer nyílt diktatúrába. Utóbbihoz szükség van az erőszakszervekre, azok pedig remélhetőleg ezt nem fogják bevállalni.

A lényeg, hogy tudjuk, látjuk mit csinál a Fidesz, minél inkább ereszti rá a TEK-et és a NAV-ot a kritikusokra, annál többen és annál elszántabban fognak írni, hangot emelni, mert hálistennek legalább a média még működik, mint ellensúly. Lehet turbóra kapcsolni és mégsebesebben ellopni minden mozdíthatót, de az mind-mind megmarad az elszámoltatás napjaira, úgyhogy csak nyugodtan.

..…

Orbán mindig is forradalmat akart, és a legnagyobb bánata, hogy olyan igazi ütőset sosem tudott csinálni. Hát nagyon remélem, hogy hamarosan megkaphatja a forradalmát, a napok már mindenképpen lefelé pörögnek. A sors iróniája, hogy a barikádnak a rossz oldalán fog állni, tátott szájjal, szemben az őrjöngő ‘polgársággal’, és nem fogja érteni, hogyan eshetett ez meg vele. Mert egy pszichopata.

- kelep -