Voltak borzalmas tanáraim és volt néhány szenzációs is. A legtöbb semmilyen benyomást nem tett rám, a nevükre, de még az arcukra is alig emlékszem. Alapvetően nyomasztott az iskola, a pedagógusok közül sokan kiábrándult alkoholisták voltak. Ha egy tanár felült a tanári asztalra, akkor már valami csodaszámba menő laza arcnak számított. Volt egy tanárom, aki meglepően kurvajó fej volt, úgy beszélt, mint egy hús-vér ember, elküldött minket a picsába simán, de közben röhögött, és emiatt volt vele egy cinkos, ám tiszteletteljes kapcsolatunk. És persze nagyon jól tanított, ez elengedhetetlen része volt a sikerének. Ezt, meg még néhány kivételes embert leszámítva nincs jó emlékem az iskoláról en-bloc, de ma már látom, hogy nem velem volt a baj és hogy nem is pusztán a tanárokkal.
Iszonyú feladat megalkotni a szakmai kereteit a színvonalas, meritokratikus és autonóm oktatási rendszernek. Nem bonyolult, hiszen számos jó példa van a világban, csak hosszadalmas és kitartást igénylő.
Népszerű dolog komplett államigazgatási politikákat leegyszerűsítve beskatulyázni a bal-jobb-libsi szentháromság inerciarendszerén belül. Ezek a paraméterek kínosan idejétmúltak, de ha mégis ezekben tudunk csak gondolkodni, a legfontosabb volna - amit senki soha nem tesz meg, a politikai pártok a programjaikban pedig legkevésbé -, hogy ezeket az állam különböző feladatai kapcsán külön-külön alkalmazzuk. Arról beszélek, hogy míg a honvédelem, vagy az állami vagyonkezelés (földek, természeti kincsek stb..) jobboldali, nemzeti eszmét kell, hogy kövessen, az egészségügy például tipikusan baloldali, szociális politikát követel. A külügyi politika nyilván az állam nemzetközi érdekérvényesítéséről szól, ennélfogva leginkább még a nemzeti oldalhoz tartozik, de azért ezzel csínján kell bánni, mert jaj annak az országnak, amelyik a külügyet ultranemzetivé torzítja, szóval a külügy mindig jó, ha némileg liberális tud lenni. A belügy, az igazságszolgáltatás, a pénzügypolitika pedig kifejezetten semlegességet igényelnek, ezek hiteles munkáját nem torzíthatja el semmilyen részrehajló politikai színvallás.
Az oktatás az, ami pedig egyértelműen liberális, teljesen nyitott és szabad politikai környezetet igényel, némi szociális rásegítéssel. Majdnem azt mondanám, hogy itt még a szabadpiaci vadkapitalizmusnál is keményebb természetes szelekcióra van szükség. Ez az a terület, ahol csak annak szabadna tanárként, pedagógusként érvényesülnie, aki bizonyítottan képes nem csupán leadni az órát, hanem megtanítani a gyerekeket az életre. Az oktatás az a terület, ahol a leggyorsabban, mint a futótűz terjed a híre egy-egy jó iskolának, tanárnak, mivel a gyereke mindenkinek a legfontosabb, mindenki a legjobbat szeretné nyújtani neki. Ugyanakkor nyilván - szemben például az orvosi munkával, ahol az elvégzett munka kvalitása gyorsan ellenőrizhető és súlyozható - a tanári munka nehezen mérhető. Egységesen érvényes mérést legegyszerűbben tesztekkel lehet végezni, ugyanakkor éppen a szabad, kreatív, és a gyerekek felé minél inkább személyre szabott pedagógiai munkamodell az, ami az oktatásban élenjáró országokban működik. A túl sűrűn végzett tesztek megbéklyózzák, lebénítják ezt a kreatív, szabad munkát. Mégis, ebben kellene megtalálni a helyes egyensúlyt, nem hónapokig-évekig várni egy-egy évközbeni, vagy évvégi kontrollteszt eredményére, hanem folyamatosan, havonta mérni az eredményeket. A diákok eredményei a tanárt is minősítik, és ebben volna szükség egy folyamatos ellenőrzési rendszerre. Nem egy központi merev, diktatórikus hatalmi intézményre, hanem egy körzetenként hatékonyan, rugalmasan működő kontroll-hálóra, ami alapján a tanárok színvonala igenis állandóan látható volna, de amiben ugyanakkor az egyes tanárok bármikor "összeszedhetik magukat", és ha jobb eredményt produkálnak, magasabb súllyal jelennek meg a fizetési listán is. Valamivel motiválni kell a tanárokat, és bár igaz, hogy amiképp az orvos, a tanár is hivatástudatból tud csak jó lenni a szakmájában, mégis biztosítani kell a minőségi életet számára, máskülönben hogyan várhatjuk el, hogy az osztályteremben a legjobbat hozza ki magából. Meggyőződésem, hogy ha a silányabb tanárok látnák, hogy kétszer-háromszor annyit is tudnak keresni, igenis képeznék magukat, jobbak akarnának lenni. És fordítva is igaz, ha nem volna annyira biztos a pozíciójuk, ha a kontárságuknak az volna az eredménye, hogy kihullanak a rendszerből, szintén sokan összekapnák magukat, akik amúgy képesek volnának jó pedagógusok lenni, csak éppen elveszítették a motívációjukat.
Mindehhez persze először is egy nyitott, modern, a technológiai és tudományos fejlődéssel naprakész felkészültségben levő oktatáspolitikára van szükség. Bezárult, nemzetieskedő, a 'tudás'-t kizárólagosan magáénak bíró önkényrendszer elsorvasztja a gyerekek és a tanárok kreativitását, kíváncsiságát és nyitottságát - ezzel pedig hosszútávra mérgezi meg és ítéli lassú, de biztos halálra a nemzetet.
Sir Ken Robinson és Geoffrey Canada két világhírű edukátor, mindketten ugyanarról beszélnek. Az iskola mindig olyan, amilyenek a tanárai. A tanár-diák együttműködés nem merülhet ki és nem érhet véget ott, hogy "leadtam" a központilag előírt tananyagot. És ami talán a legfontosabb, a tanári hivatás egy kreatív munka, nem mechanikus, nem standardizálható. Annál, hogy a gyerekeket uniformizálja a rendszer és megfosztja őket a kreativitásuktól és kíváncsiságuktól, csak az rosszabb, amikor a tanárokkal teszi ugyanezt.
Mivégre osztjuk ki nekik a pedagógus diplomákat, ha nem adunk nekik szabad kezet, hogy úgy oktassanak, ahogy az éppen aktuális helyzet megkívánja..?
(az alábbi videókhoz be lehet kapcsolni magyar feliratot!)
Sir Ken Robinson:
Geoffrey Canada:
Geoffrey Canada a híres Harlem Children's Zone alapítója, ahol a gyerekeket 2-3 éves koruktól a főiskoláig/egyetemig kísérik, 90% feletti a felsőfokú továbbtanulók aránya és gyakorlatilag nulla a kihullók száma. A hírhedt New York-i Harlemből egy pedagógiai minta-körzetet csinált pár évtized alatt.
---
Február 13-án, szombaton 11-kor a Kossuth téren a helye mindenkinek, aki az oktatásban látja a társadalom hosszútávú jövőjét és aki szerint a pedagógus szakmát vissza KELL adni a pedagógusok kezébe. Ha szerinted is rengeteg hitvány tanár van az országban, de erre szerinted sem egy még merevebb, még inkább központosított, diktatórikus rendszer a megoldás, akkor szombaton állj ki egy nyitott, szabad oktatáspolitikáért!
https://www.facebook.com/events/1569911826564534/
- kelep -
Iszonyú feladat megalkotni a szakmai kereteit a színvonalas, meritokratikus és autonóm oktatási rendszernek. Nem bonyolult, hiszen számos jó példa van a világban, csak hosszadalmas és kitartást igénylő.
Népszerű dolog komplett államigazgatási politikákat leegyszerűsítve beskatulyázni a bal-jobb-libsi szentháromság inerciarendszerén belül. Ezek a paraméterek kínosan idejétmúltak, de ha mégis ezekben tudunk csak gondolkodni, a legfontosabb volna - amit senki soha nem tesz meg, a politikai pártok a programjaikban pedig legkevésbé -, hogy ezeket az állam különböző feladatai kapcsán külön-külön alkalmazzuk. Arról beszélek, hogy míg a honvédelem, vagy az állami vagyonkezelés (földek, természeti kincsek stb..) jobboldali, nemzeti eszmét kell, hogy kövessen, az egészségügy például tipikusan baloldali, szociális politikát követel. A külügyi politika nyilván az állam nemzetközi érdekérvényesítéséről szól, ennélfogva leginkább még a nemzeti oldalhoz tartozik, de azért ezzel csínján kell bánni, mert jaj annak az országnak, amelyik a külügyet ultranemzetivé torzítja, szóval a külügy mindig jó, ha némileg liberális tud lenni. A belügy, az igazságszolgáltatás, a pénzügypolitika pedig kifejezetten semlegességet igényelnek, ezek hiteles munkáját nem torzíthatja el semmilyen részrehajló politikai színvallás.
Az oktatás az, ami pedig egyértelműen liberális, teljesen nyitott és szabad politikai környezetet igényel, némi szociális rásegítéssel. Majdnem azt mondanám, hogy itt még a szabadpiaci vadkapitalizmusnál is keményebb természetes szelekcióra van szükség. Ez az a terület, ahol csak annak szabadna tanárként, pedagógusként érvényesülnie, aki bizonyítottan képes nem csupán leadni az órát, hanem megtanítani a gyerekeket az életre. Az oktatás az a terület, ahol a leggyorsabban, mint a futótűz terjed a híre egy-egy jó iskolának, tanárnak, mivel a gyereke mindenkinek a legfontosabb, mindenki a legjobbat szeretné nyújtani neki. Ugyanakkor nyilván - szemben például az orvosi munkával, ahol az elvégzett munka kvalitása gyorsan ellenőrizhető és súlyozható - a tanári munka nehezen mérhető. Egységesen érvényes mérést legegyszerűbben tesztekkel lehet végezni, ugyanakkor éppen a szabad, kreatív, és a gyerekek felé minél inkább személyre szabott pedagógiai munkamodell az, ami az oktatásban élenjáró országokban működik. A túl sűrűn végzett tesztek megbéklyózzák, lebénítják ezt a kreatív, szabad munkát. Mégis, ebben kellene megtalálni a helyes egyensúlyt, nem hónapokig-évekig várni egy-egy évközbeni, vagy évvégi kontrollteszt eredményére, hanem folyamatosan, havonta mérni az eredményeket. A diákok eredményei a tanárt is minősítik, és ebben volna szükség egy folyamatos ellenőrzési rendszerre. Nem egy központi merev, diktatórikus hatalmi intézményre, hanem egy körzetenként hatékonyan, rugalmasan működő kontroll-hálóra, ami alapján a tanárok színvonala igenis állandóan látható volna, de amiben ugyanakkor az egyes tanárok bármikor "összeszedhetik magukat", és ha jobb eredményt produkálnak, magasabb súllyal jelennek meg a fizetési listán is. Valamivel motiválni kell a tanárokat, és bár igaz, hogy amiképp az orvos, a tanár is hivatástudatból tud csak jó lenni a szakmájában, mégis biztosítani kell a minőségi életet számára, máskülönben hogyan várhatjuk el, hogy az osztályteremben a legjobbat hozza ki magából. Meggyőződésem, hogy ha a silányabb tanárok látnák, hogy kétszer-háromszor annyit is tudnak keresni, igenis képeznék magukat, jobbak akarnának lenni. És fordítva is igaz, ha nem volna annyira biztos a pozíciójuk, ha a kontárságuknak az volna az eredménye, hogy kihullanak a rendszerből, szintén sokan összekapnák magukat, akik amúgy képesek volnának jó pedagógusok lenni, csak éppen elveszítették a motívációjukat.
Mindehhez persze először is egy nyitott, modern, a technológiai és tudományos fejlődéssel naprakész felkészültségben levő oktatáspolitikára van szükség. Bezárult, nemzetieskedő, a 'tudás'-t kizárólagosan magáénak bíró önkényrendszer elsorvasztja a gyerekek és a tanárok kreativitását, kíváncsiságát és nyitottságát - ezzel pedig hosszútávra mérgezi meg és ítéli lassú, de biztos halálra a nemzetet.
Sir Ken Robinson és Geoffrey Canada két világhírű edukátor, mindketten ugyanarról beszélnek. Az iskola mindig olyan, amilyenek a tanárai. A tanár-diák együttműködés nem merülhet ki és nem érhet véget ott, hogy "leadtam" a központilag előírt tananyagot. És ami talán a legfontosabb, a tanári hivatás egy kreatív munka, nem mechanikus, nem standardizálható. Annál, hogy a gyerekeket uniformizálja a rendszer és megfosztja őket a kreativitásuktól és kíváncsiságuktól, csak az rosszabb, amikor a tanárokkal teszi ugyanezt.
Mivégre osztjuk ki nekik a pedagógus diplomákat, ha nem adunk nekik szabad kezet, hogy úgy oktassanak, ahogy az éppen aktuális helyzet megkívánja..?
(az alábbi videókhoz be lehet kapcsolni magyar feliratot!)
Sir Ken Robinson:
Geoffrey Canada:
Geoffrey Canada a híres Harlem Children's Zone alapítója, ahol a gyerekeket 2-3 éves koruktól a főiskoláig/egyetemig kísérik, 90% feletti a felsőfokú továbbtanulók aránya és gyakorlatilag nulla a kihullók száma. A hírhedt New York-i Harlemből egy pedagógiai minta-körzetet csinált pár évtized alatt.
---
Február 13-án, szombaton 11-kor a Kossuth téren a helye mindenkinek, aki az oktatásban látja a társadalom hosszútávú jövőjét és aki szerint a pedagógus szakmát vissza KELL adni a pedagógusok kezébe. Ha szerinted is rengeteg hitvány tanár van az országban, de erre szerinted sem egy még merevebb, még inkább központosított, diktatórikus rendszer a megoldás, akkor szombaton állj ki egy nyitott, szabad oktatáspolitikáért!
https://www.facebook.com/events/1569911826564534/
- kelep -