Idén már nem is egy, hanem két Flat Earth International Conference is megrendezésre kerül, Denverben és Edmontonban, sőt, jövő ősszel a laposföld-hívők egy óceánjáró luxus konferenciautazást is terveznek. Erős a kísértés, hogy vállat vonva mosolyogjon az ember az egészen, mondván, nagy az isten állatkertje, hát itt maradt párezer tudatlan a kopernikuszi fordulat óta, de azért ennél komplexebb ez a jelenség.
Kezdem egy kis tudománytörténeti önkiigazítással. Kopernikusz ugyanis nem igazán szolgált rá, hogy a nevéhez kötődjék egy ilyen mérvű tudományos fordulat: heliocentrikus modellje ugyan előrelépett a geocentrikus ill. laposföld-hiedelmekhez képest, de azt nem egy newtoni géniusz intuitivitásával alkotta meg, pusztán visszanyúlt és leporolta Arisztarkhosz 1800 évvel korábbi tanulmányait. Ráadásul még egy jó kis mártírhalált sem halt a tanaiért, fő művét állítólag halála előtt pár órával kapta kézhez - ha nem ösztökélik, az egyháztól való félelmében és főleg a nevetségessé válástól rettegve ki sem adja azt. Pedig a kiadással nem kockáztatott nagyot, ekkor még az inkvizíció előtti reneszánsz utolsó évtizedeiben járunk - könyve előszavát a kiadást intéző pap írta meg, igaz kihangsúlyozva: a könyvben leírtak pusztán egy lehetséges elmélet. És igaz, ami igaz, a heliocentrikus modell a Napot teszi meg a világegyetem középpontjának, ami valóban inkább egy új elmélet, semmint tudományos fordulat.
Ehhez képest Giordano Bruno, aki Kopernikusz halála után pár évvel született, már máglyán végezte. Persze a XVI. században levarázslózni Jézus Krisztust nem volt túl szerencsés, de azt kevesen tudják, hogy a Bruno elleni tetemes peranyag nagy részét azon évtizedeken át nyilvánosan hangoztatott állításai képezték, miszerint a távoli csillagok ugyanolyan Napok, mint a miénk, és ebből következően nyilván azok körül is keringenek bolygók, amelyeken élet is létezhet - vagyis nyilvánvalóan sem a Föld, sem a Nap nem tekinthető a világmindenség közepének, sőt, még azt is ő mondta ki először, hogy ennélfogva valószínű, hogy a világegyetemnek egyáltalán nincs közepe. Hát az elevenen elégettetése előtt ki is vágták a nyelvét, nehogy a sötét tanaival felizgassa a kivégzésre érkező publikumot. Na ez a rákkendroll!
Visszatekintve láthatjuk tehát, hogy Kopernikusz Arisztarkhosz-modellje elég hamar elavult, Giordano Bruno intuitív észrevételei azonban jóval megelőzték a korát, így őt sokkal inkább tekinthetjük a mai világképünk előfutárának - a laposföld-hívőket pedig a szörnyű mártírhalállal megszentelt szellemi hagyaték meggyalázóinak.
De persze mindegy, hiszen a történelem során a vér és szenvedés által kivívott tudományos, kulturális, vagy társadalomfilozófiai eredményeinket, és azok megalkotóinak emlékét nem ritkán szokás meggyalázni, miért lenne ez épp esetünkben másképp..?
Ami ezzel a laposföld-szektával a fő probléma, az annak a sokat emlegetett korszakos jelenségnek a szerves részét képezi, amit 'posztmodern'-ként szoktunk összefoglalni. A probléma maga pedig az apránként, hosszú idő alatt vérrel és verejtékkel felhalmozott közös fogalmi alapjaink széjjelzüllesztése, relativizálása: a dekonstruktivizmus.
José Ortega y Gasset száz évvel ezelőtt metsző precizitással térképezte fel az akkoriban bimbózó posztmodern tömegember lelkületét: az arctalan tömeg biztonságos mélyén megbúvó individuum egyre hangosabban és agresszívabban követel magának kiváltságokat és jogokat, miközben az ezen jogokért cserébe nyújtandó felelősséget már köszöni, nem kívánja, azt visszahárítja a tömegre. A helyzet azonban az, hogy ezen személyes felelősség híján az emberiség társadalom helyett tömeggé silányul. Ez esetben a következővel feltétlenül számolnunk kell: míg a társadalom (itt és most engedtessék meg némi idealizmus és feltételezzünk egy egészséges társadalmat) az emberi fejlődéstörténet fontos vívmányaként éppen azzal képes segíteni az emberek csoportjait, hogy a közösség legfejlettebb, legokosabb, legrátermettebb tagjai a tudásukat, életrevalóságukat a társadalom egészének szolgálatába hajtva a többieket úgymond felhúzzák egy magasabb szellemi életszínvonalra, addig egy tömeg közösségi szelleme épp ellenkező irányba hat, vagyis a csoport legegyszerűbb, legprimitívebb, legostobább tagjaihoz rántja le a tömeg egészét.
A dogmatizmuson minden vallás követői átesnek, csak miközben több, mint 200 éve hitegetjük magunkat azzal, hogy a "nyugati civilizált társadalmak" a felvilágosodás jegyében visszatessékelték a vallást oda, ahova való: az emberek legbelső szobájának szent meghittségébe, addig valójában azt látjuk, hogy a vallási fundamentalizmus reneszánszát éli. Figyeljük meg, micsoda rideg számításból tűzik zászlajukra a mai politikai illiberális szemfényvesztők a "vallási értékeket", illetve a saját érdekeik mércéjével mért "erkölcsöt és morált". Döbbenet, hogy miközben felismerjük az iszlám fundamentalizmus eszelős vérszomját, vagy miközben harsányan röhögünk Xenu teremtésmítoszán és a szcientológiát megfosztanánk egyházi titulusától, addig milyen magától értetődőnek tartunk egy olyan dogmarendszert, mint amilyen a kereszténység. Magyarán ma a 21. században, amikor az iszlám fundmentalizmus újabb világkalifátust akar létrehozni, sokaknak a "felvilágosodott" nyugati világban erre az a válaszuk, hogy védjük meg a "keresztyénséget", még több keresztet, még több Jézus Krisztust ide.
De hát könyörgöm, ezt már egyszer lezártuk basszameg, nem?! A modernitás egyik nagy vívmánya a kulturális globalizáció volt - kinyílt a világ, sokkal többen, sokkal egyszerűbben, és sokkal gyorsabban ismertek meg más népeket, más nyelveket, kultúrákat. Létrejöttek közös, globális egyetértések. Piros lámpánál megáll az autó, zöldnél elindul, az indexlámpa pedig nem kék, hanem narancssárga. Az ilyen-olyan regionális történelmi mértékegységek zűrzavarából lett egy SI standard. Létrejött a Világszövetség, majd az ENSZ. Vannak nemzetközi bíróságok, és nemzetközi sportesemények. És megértettük azt is, hogy a hindu nem szarabb, mint a zsidó, a keresztény pedig nem lehet elpusztítandó a mohamedán által, csak mert az egyik száz istenben látja a világ irányítását, a másik meg három szentségben, a harmadik pedig egyetlenegy mindenhatóban.
Megértettük, hogy a hit magánügy, hogy a világ szakralitását számtalan módon meg lehet élni, de leginkább azt értettük meg, hogy a hitek, a vallások nem mérhetőek egymáshoz, nincs értelme vitákba bonyolódni, majd egymásra intifádát hirdetni, mivel hitbéli kérdéseknek nincs objektív mércéje.
Ezzel a modernitással köszöntött be széleskörűen a tudományos módszertan is és az ezzel együtt járó tudásmegosztás, az oktatás és a szabad, kreatív gondolkodás felszabadítása a dogmatizmusok alól - mindez soha nem látott globális együttműködésre késztette az emberiséget. És ez önmagában nagyon pozitív. Közös fogalmi alapjaink képződtek: ha Amszterdamban valaki a sejtmembránról, vagy az ATP molekulákról írt, azt értették Hong Kongban is. Ha valaki liberális parlamentarizmusról beszélt Párizsban, pontosan értették Delhiben, hogy ez mit jelent. Ha egy olasz építész andráskeresztet írt elő egy mexikói építkezés kivitelezőjének, az tudta, ez mit jelent.
Csakhogy a 20. században eme sarjadzó kulturális globalizmusba toppant be Ortega tömegembere, és az azóta eltelt száz év alatt a modern kor kulturális ígérete fokoztosan kisiklott a vágányról és beköszöntött a posztmodern.
Egy piszoár műkinccsé lett, egy hófehér vásznon ott virított ezer év művészete. A művészetekben már nem látni kellett az esztétikát, hanem érteni a művészt - miközben valójában a belbecs és külcsíny helyet cseréltek: külbecs és belcsíny lett belőlük. Nem számít, hogy milyen dilettáns, vagy hazug a tartalom, az csupán egy belcsíny. Ami számít, az csak a közvetítő és a csomagolás, a show.. a külbecs. Warhol a tömegembernek megígérte, hogy mindenkinek jár 15 perc hírnév. Beköszöntött a sztárkultusz, majd gyorsan beormótlankodott mellé a celebkultusz. Semmit nem kell hozzátenned a világhoz, elég ha látszol. Nem értékekre, definíciókra, küzdelmes tanulásra van szükség, hiszen többé nem az a kérdés, hogy ki mivel járul hozzá a társadalom egészének jobbításához, többé nem az 'én adom' altruista gesztusát tökéletesítjük, hanem követőkre, rajongókra, kényelmesebb és több "cuccra" vadászunk, és eközben mindegy, hogy a tevékenységünkkel mit rombolunk szét, hiszen kizárólag a "nekem jár" kizsákmányoló attitűdjével dagonyázunk az öntudatlan tömeglétben. Ezt teszik az egyének is és ezt teszik a cégek is. És ahol a cégek és kormányzatok érdeke egybeesik, ott ezt teszik a kormányok is.
A tömeg fellázadt és hatalomra is került. Ez a lázadás azonban nem az öntudatos, felelős társadalmi ember lázdása volt, hanem a tömegemberé, a célja pedig pusztán annyi volt, hogy "nekem is kell, de mégtöbb". A "hatalomátvétel" pedig nem az elit megdöntésével járt, hanem az történt, hogy az elit rájött: ha cégek és márkanevek mögé dugja a kizsákmányolást, akkor tulajdonképpen egy remek deal-t tud kötni a tömeggel - így egy cinikus mozdulattal felhúzta magához a tömeget, mondván: Teérted vagyunk, hogy Tenéked jobb és pezsgőbb és kényelmesebb legyen az életed. A tömeg pedig - mivel tömegként bánnak velük és ennélfogva a színvonala mindig az ostobaság felé konvergál - csont nélkül benyalta ezt. Demokrácia helyett tömegpopulizmus lett. És ez csak a kezdet volt..
Az internet, és annak legsikeresebb tökéletesítése, a Facebook már diadalfanfárok közepette érkezett mint a posztmodern vágtázó arkangyalai. A tömegember eladdig pusztán egy termékfogyasztó gép volt, akinek persze az elméjét már akkor is - az elemi ösztöneit tökéletesen kiismerve és kihasználva - kizsákmányolta a reklámiparra épülő kereskedelmi televíziózás. De az internet előtti korban legalább még a tájékozódás forrása néhány jól beazonosítható médium volt, így még ha alkalmasint tévedésekkel hintve, vagy akár szándékosan manipulálva is, de létezett a világ dolgainak egy egyezményes, vagy egyetemleges interpretációja. Teljesen alaptalan tévhitek, téveszmék, konteók nemigen kaptak szárnyra, mert ezekre fenntartani komplett szerkesztőségeket szinte senkinek nem érte meg.
A tömegember viszont a következő teljesen irreális jogot követelte magának: hogy neki mindig igaza legyen. Hiszen a reklámokból megtanulta, hogy őérte jött létre az Univerzum, az ő kényelme a legfontosabb, így csak idő kérdése volt, hogy az anyagi javak követelése után a szellemi javainak tiszteletben tartása is "jogerőre" emelkedjen. Az internet és főleg a Facebook pedig ezüsttálcán szállította le ezt neki, és ezzel a posztmodern dekonstruktivizmus egy merőben új szakaszba lépett.
Bolondok, őrültek, eszelősök mindig léteztek. Csakhogy amíg a posztmodern kort megelőzően a falu szélén magukat meghúzva éltek, addig mára platformot, szócsövet, klaviatúrát és mikrofont kaptak, és szabad kezet az őrültségük népszerűsítésére. És ami ennél is rosszabb, az ostobák, tudatlanok, és sajnos a számító hatalomvágyók számára pont ugyanilyen feltételek biztosítottak. A YouTube, Facebook vagy Instagram felülete nem válogat, hogy megalapozott, hiteles, intelligens vagy legalább vicces-e egy adott szószóló, vagy pedig hiteltelen, légbőlkapott, ostoba vagy akár csupán egy ócska pojáca. Itt kérem szabadság van, mindenki a maga hírnevének a kovácsa. Ebben a posztmodern közösségi kohóban tömegek százmilliói ütik-vágják az amorf, salakos, meg-nem-tisztított, fel-nem-hevített ércdarabkáikat, hátha valahogy egy ragyogó aranygyűrű lesz egyszercsak a kezükben. Pedig nem lesz. Annak ellenére nem lesz, hogy a kereskedelem és a médiaipar a hatalomszédelgő autokrata trollrezsimekkel lepacsizva mind-mind folyamatosan azt tolják az agyunkba, hogy márpedig semmi dolgunk nincs, ők majd intézik a mi életünket, gondoskodnak a biztonságunkról, a safe-space-ünkről, mi csak ikszeljünk hűségesen négyévente, emeljük le jótanuló módjára a polcokról a reklámban látott életminőségjavító szupertermékeket és csak üssük-verjük a kis ércdarabunkat, mert az már félig arany. Már csak egy nagyon kicsi hiányzik, hogy a boldogságot számunkra elhozó kész ékszerré váljon, de még ütni kell. És közben fogyasztani, és ikszelni. És azután még egy kicsit ütni kell, és még fogyasztani, és még ikszelni, és így tovább. Márpedig az igazság az, hogy létezik objektív valóság, létezik objektív, megismerhető és megtanulható, sőt, megismerendő és megtanulandó tudás. Igenis létezik tehetségtelenség és tehetség, de mindkét esetben folyamatos, éber tanulással lehet és kell azt gondozni. A közös fogalmi alapjainkkal meg kell ismerkednünk, majd érvek mentén vitákban ütköztetve kell edzeni a szellemünket, készen állva minden pillanatban a változásra, a megrögzött gondolatoktól és dohos eszméktől való békés megválásra.
Minden egyéb, ami megvitathatatlan, igazolhatatlan, az a hit territóriuma, ezzel nincs közös dolgunk, ez magánügye mindenkinek. Értem én persze, hogy Mohamed azt mondta, meg hogy Mózes azt látta, meg Krisztus tényleg, de tényleg, vagy hogy a chemtrail az most már egyre jobban, és a lapos Föld négy sarkában az angyalok, nahát azok aztán... ez mind tök oké, csak ezt ha lehet, ne publikusan, mert a tisztázatlan fake tartalmak pont olyan ártalmasak, mint bármely gyűlöletbeszéd. Hiszen a már vérrel-verejtékkel összetákolt, közösen megalkotott társadalmi ismereteinket, fogalmainkat, és felhalmozott tapasztalati tudásanyagunkat roncsolják szét azzal, hogy gondolatbuborékokba zárnak, ezáltal fanatizálnak és szektásítanak, minekutána már csak idő kérdése, hogy a fanatikusok kiegyenesítik a kaszát és nekiesnek rendet tenni a fejekben.
A laposföldhívők csupán egy sarkallatos jelenség, ám tökéletes esszenciája annak a posztmodern világnak, ahol a tömegembernek semmi kellemetlen feladata nincs immár: nem kell tanulnia, nem kell tájékozódnia, nem kell meghátrálnia és meghasonulnia más gondolatbuborékok ellentétes nézetei miatt, nem kell a tényekkel semmit kezdenie, hiszen senki nem fog számon kérni rajta semmit. A véleménye szent és tiszteletben tartandó, tökmindegy, mekkora faszságot gondol és állít a világról, hiszen "az is egy nézet", "az az ő igazsága". A Facebook, a YouTube pedig nem véletlenül a világ leghatalmasabb online közösségi agórái - ezek maguk a színtiszta posztmodern élettér: én ugatok, és ha akárhányan is, de meghallgatnak, akkor ugatok tovább. Mert ha meghallgatnak és követnek, akkor Warhol elégedetten mosolyog a sírjában, és én vele mosolygok. Eközben pedig reklámfelületté, a közönségem pedig értékesíthető reklámpiaci statisztikává válik, így ha akarom, meg is élhetek abból, hogy ugatok - akármit a világon.
Ezt az organikusan ránk szabott posztmodern életérzést, amit az internet szabadított ránk, próbálják lekopizni a trolldemokráciák és egyéb ilyen-olyan hatalom- és befolyásmániás szekták, mint például a laposföldhívők. Amely politikus a leginkább megérzi a tömeglélek lehető legmélyebb, legösztönibb bugyraiban megbúvó követeléseket és igényeket, és azt a leggátlástalanabbul tudja eladni mint saját portékáját annak a tömegnek, akitől lopta - azt hatalomra emeli a tömeg és ott is tartja, amíg egy nyelvet beszélnek. A cégek életérzéseket adnak el a tömegnek, a tömeg lelkületéből lopott igényeknek megfelelően. A szekták, szószólók, megmondók, senki kis wannabe-k pedig ugyanígy tesznek, rálelnek egy pontra, amire rezonál a tömeg, és azon a ponton tartják a fókuszt. Mindegy, mi a tartalom, mindegy, mi a közlés, az csupán a belcsíny. A lényeg a külbecs, hogy a show folytatódjon, méghozzá széles mosollyal és magabiztos öntudatossággal.
A dekonstruktivizmus lényege, hogy lebontja a közös kincsestárunkat, márpedig az ember - ahogy a sejt is a nagy organizmus apró részeként - az emberiség közös társadalmából kihullva, a közös eredményeket felperzselve, azokat megtagadva életképtelen. Először visszabukik a tömeglétbe, majd a tömeg állati ösztönét követve értelmetlen különbözőségekre és önző érdekekre hivatkozva egyre kisebb, egymással folyamatosan háborúzó csoportokra bomlik, majd végül kósza egyedekre. Ez a papírforma.
Amiben bízhatunk, hogy mindig vannak felelős értelmiségiek, akik mégis azon igyekeznek, hogy az emberi közösségből társadalmat "neveljenek". A jó hír pedig az, hogy az emberi közösségekből - ha ez nem is olyan könnyű és gyors, mint a tömeggé züllesztés - igenis bármikor lehetséges értelmes és felelős civil társadalmat létrehozni. Csak megfelelő számú és minőségű hang kell. Ugyanazokon a platformokon, ugyanazokkal az eszközökkel lehet ezt megtenni, mint ahol a dekonstruktivizmus zajlik. Csak csinálni kell.
Kezdem egy kis tudománytörténeti önkiigazítással. Kopernikusz ugyanis nem igazán szolgált rá, hogy a nevéhez kötődjék egy ilyen mérvű tudományos fordulat: heliocentrikus modellje ugyan előrelépett a geocentrikus ill. laposföld-hiedelmekhez képest, de azt nem egy newtoni géniusz intuitivitásával alkotta meg, pusztán visszanyúlt és leporolta Arisztarkhosz 1800 évvel korábbi tanulmányait. Ráadásul még egy jó kis mártírhalált sem halt a tanaiért, fő művét állítólag halála előtt pár órával kapta kézhez - ha nem ösztökélik, az egyháztól való félelmében és főleg a nevetségessé válástól rettegve ki sem adja azt. Pedig a kiadással nem kockáztatott nagyot, ekkor még az inkvizíció előtti reneszánsz utolsó évtizedeiben járunk - könyve előszavát a kiadást intéző pap írta meg, igaz kihangsúlyozva: a könyvben leírtak pusztán egy lehetséges elmélet. És igaz, ami igaz, a heliocentrikus modell a Napot teszi meg a világegyetem középpontjának, ami valóban inkább egy új elmélet, semmint tudományos fordulat.
Ehhez képest Giordano Bruno, aki Kopernikusz halála után pár évvel született, már máglyán végezte. Persze a XVI. században levarázslózni Jézus Krisztust nem volt túl szerencsés, de azt kevesen tudják, hogy a Bruno elleni tetemes peranyag nagy részét azon évtizedeken át nyilvánosan hangoztatott állításai képezték, miszerint a távoli csillagok ugyanolyan Napok, mint a miénk, és ebből következően nyilván azok körül is keringenek bolygók, amelyeken élet is létezhet - vagyis nyilvánvalóan sem a Föld, sem a Nap nem tekinthető a világmindenség közepének, sőt, még azt is ő mondta ki először, hogy ennélfogva valószínű, hogy a világegyetemnek egyáltalán nincs közepe. Hát az elevenen elégettetése előtt ki is vágták a nyelvét, nehogy a sötét tanaival felizgassa a kivégzésre érkező publikumot. Na ez a rákkendroll!
Visszatekintve láthatjuk tehát, hogy Kopernikusz Arisztarkhosz-modellje elég hamar elavult, Giordano Bruno intuitív észrevételei azonban jóval megelőzték a korát, így őt sokkal inkább tekinthetjük a mai világképünk előfutárának - a laposföld-hívőket pedig a szörnyű mártírhalállal megszentelt szellemi hagyaték meggyalázóinak.
De persze mindegy, hiszen a történelem során a vér és szenvedés által kivívott tudományos, kulturális, vagy társadalomfilozófiai eredményeinket, és azok megalkotóinak emlékét nem ritkán szokás meggyalázni, miért lenne ez épp esetünkben másképp..?
Ami ezzel a laposföld-szektával a fő probléma, az annak a sokat emlegetett korszakos jelenségnek a szerves részét képezi, amit 'posztmodern'-ként szoktunk összefoglalni. A probléma maga pedig az apránként, hosszú idő alatt vérrel és verejtékkel felhalmozott közös fogalmi alapjaink széjjelzüllesztése, relativizálása: a dekonstruktivizmus.
José Ortega y Gasset száz évvel ezelőtt metsző precizitással térképezte fel az akkoriban bimbózó posztmodern tömegember lelkületét: az arctalan tömeg biztonságos mélyén megbúvó individuum egyre hangosabban és agresszívabban követel magának kiváltságokat és jogokat, miközben az ezen jogokért cserébe nyújtandó felelősséget már köszöni, nem kívánja, azt visszahárítja a tömegre. A helyzet azonban az, hogy ezen személyes felelősség híján az emberiség társadalom helyett tömeggé silányul. Ez esetben a következővel feltétlenül számolnunk kell: míg a társadalom (itt és most engedtessék meg némi idealizmus és feltételezzünk egy egészséges társadalmat) az emberi fejlődéstörténet fontos vívmányaként éppen azzal képes segíteni az emberek csoportjait, hogy a közösség legfejlettebb, legokosabb, legrátermettebb tagjai a tudásukat, életrevalóságukat a társadalom egészének szolgálatába hajtva a többieket úgymond felhúzzák egy magasabb szellemi életszínvonalra, addig egy tömeg közösségi szelleme épp ellenkező irányba hat, vagyis a csoport legegyszerűbb, legprimitívebb, legostobább tagjaihoz rántja le a tömeg egészét.
A dogmatizmuson minden vallás követői átesnek, csak miközben több, mint 200 éve hitegetjük magunkat azzal, hogy a "nyugati civilizált társadalmak" a felvilágosodás jegyében visszatessékelték a vallást oda, ahova való: az emberek legbelső szobájának szent meghittségébe, addig valójában azt látjuk, hogy a vallási fundamentalizmus reneszánszát éli. Figyeljük meg, micsoda rideg számításból tűzik zászlajukra a mai politikai illiberális szemfényvesztők a "vallási értékeket", illetve a saját érdekeik mércéjével mért "erkölcsöt és morált". Döbbenet, hogy miközben felismerjük az iszlám fundamentalizmus eszelős vérszomját, vagy miközben harsányan röhögünk Xenu teremtésmítoszán és a szcientológiát megfosztanánk egyházi titulusától, addig milyen magától értetődőnek tartunk egy olyan dogmarendszert, mint amilyen a kereszténység. Magyarán ma a 21. században, amikor az iszlám fundmentalizmus újabb világkalifátust akar létrehozni, sokaknak a "felvilágosodott" nyugati világban erre az a válaszuk, hogy védjük meg a "keresztyénséget", még több keresztet, még több Jézus Krisztust ide.
De hát könyörgöm, ezt már egyszer lezártuk basszameg, nem?! A modernitás egyik nagy vívmánya a kulturális globalizáció volt - kinyílt a világ, sokkal többen, sokkal egyszerűbben, és sokkal gyorsabban ismertek meg más népeket, más nyelveket, kultúrákat. Létrejöttek közös, globális egyetértések. Piros lámpánál megáll az autó, zöldnél elindul, az indexlámpa pedig nem kék, hanem narancssárga. Az ilyen-olyan regionális történelmi mértékegységek zűrzavarából lett egy SI standard. Létrejött a Világszövetség, majd az ENSZ. Vannak nemzetközi bíróságok, és nemzetközi sportesemények. És megértettük azt is, hogy a hindu nem szarabb, mint a zsidó, a keresztény pedig nem lehet elpusztítandó a mohamedán által, csak mert az egyik száz istenben látja a világ irányítását, a másik meg három szentségben, a harmadik pedig egyetlenegy mindenhatóban.
Megértettük, hogy a hit magánügy, hogy a világ szakralitását számtalan módon meg lehet élni, de leginkább azt értettük meg, hogy a hitek, a vallások nem mérhetőek egymáshoz, nincs értelme vitákba bonyolódni, majd egymásra intifádát hirdetni, mivel hitbéli kérdéseknek nincs objektív mércéje.
Ezzel a modernitással köszöntött be széleskörűen a tudományos módszertan is és az ezzel együtt járó tudásmegosztás, az oktatás és a szabad, kreatív gondolkodás felszabadítása a dogmatizmusok alól - mindez soha nem látott globális együttműködésre késztette az emberiséget. És ez önmagában nagyon pozitív. Közös fogalmi alapjaink képződtek: ha Amszterdamban valaki a sejtmembránról, vagy az ATP molekulákról írt, azt értették Hong Kongban is. Ha valaki liberális parlamentarizmusról beszélt Párizsban, pontosan értették Delhiben, hogy ez mit jelent. Ha egy olasz építész andráskeresztet írt elő egy mexikói építkezés kivitelezőjének, az tudta, ez mit jelent.
Csakhogy a 20. században eme sarjadzó kulturális globalizmusba toppant be Ortega tömegembere, és az azóta eltelt száz év alatt a modern kor kulturális ígérete fokoztosan kisiklott a vágányról és beköszöntött a posztmodern.
Egy piszoár műkinccsé lett, egy hófehér vásznon ott virított ezer év művészete. A művészetekben már nem látni kellett az esztétikát, hanem érteni a művészt - miközben valójában a belbecs és külcsíny helyet cseréltek: külbecs és belcsíny lett belőlük. Nem számít, hogy milyen dilettáns, vagy hazug a tartalom, az csupán egy belcsíny. Ami számít, az csak a közvetítő és a csomagolás, a show.. a külbecs. Warhol a tömegembernek megígérte, hogy mindenkinek jár 15 perc hírnév. Beköszöntött a sztárkultusz, majd gyorsan beormótlankodott mellé a celebkultusz. Semmit nem kell hozzátenned a világhoz, elég ha látszol. Nem értékekre, definíciókra, küzdelmes tanulásra van szükség, hiszen többé nem az a kérdés, hogy ki mivel járul hozzá a társadalom egészének jobbításához, többé nem az 'én adom' altruista gesztusát tökéletesítjük, hanem követőkre, rajongókra, kényelmesebb és több "cuccra" vadászunk, és eközben mindegy, hogy a tevékenységünkkel mit rombolunk szét, hiszen kizárólag a "nekem jár" kizsákmányoló attitűdjével dagonyázunk az öntudatlan tömeglétben. Ezt teszik az egyének is és ezt teszik a cégek is. És ahol a cégek és kormányzatok érdeke egybeesik, ott ezt teszik a kormányok is.
A tömeg fellázadt és hatalomra is került. Ez a lázadás azonban nem az öntudatos, felelős társadalmi ember lázdása volt, hanem a tömegemberé, a célja pedig pusztán annyi volt, hogy "nekem is kell, de mégtöbb". A "hatalomátvétel" pedig nem az elit megdöntésével járt, hanem az történt, hogy az elit rájött: ha cégek és márkanevek mögé dugja a kizsákmányolást, akkor tulajdonképpen egy remek deal-t tud kötni a tömeggel - így egy cinikus mozdulattal felhúzta magához a tömeget, mondván: Teérted vagyunk, hogy Tenéked jobb és pezsgőbb és kényelmesebb legyen az életed. A tömeg pedig - mivel tömegként bánnak velük és ennélfogva a színvonala mindig az ostobaság felé konvergál - csont nélkül benyalta ezt. Demokrácia helyett tömegpopulizmus lett. És ez csak a kezdet volt..
Az internet, és annak legsikeresebb tökéletesítése, a Facebook már diadalfanfárok közepette érkezett mint a posztmodern vágtázó arkangyalai. A tömegember eladdig pusztán egy termékfogyasztó gép volt, akinek persze az elméjét már akkor is - az elemi ösztöneit tökéletesen kiismerve és kihasználva - kizsákmányolta a reklámiparra épülő kereskedelmi televíziózás. De az internet előtti korban legalább még a tájékozódás forrása néhány jól beazonosítható médium volt, így még ha alkalmasint tévedésekkel hintve, vagy akár szándékosan manipulálva is, de létezett a világ dolgainak egy egyezményes, vagy egyetemleges interpretációja. Teljesen alaptalan tévhitek, téveszmék, konteók nemigen kaptak szárnyra, mert ezekre fenntartani komplett szerkesztőségeket szinte senkinek nem érte meg.
A tömegember viszont a következő teljesen irreális jogot követelte magának: hogy neki mindig igaza legyen. Hiszen a reklámokból megtanulta, hogy őérte jött létre az Univerzum, az ő kényelme a legfontosabb, így csak idő kérdése volt, hogy az anyagi javak követelése után a szellemi javainak tiszteletben tartása is "jogerőre" emelkedjen. Az internet és főleg a Facebook pedig ezüsttálcán szállította le ezt neki, és ezzel a posztmodern dekonstruktivizmus egy merőben új szakaszba lépett.
Bolondok, őrültek, eszelősök mindig léteztek. Csakhogy amíg a posztmodern kort megelőzően a falu szélén magukat meghúzva éltek, addig mára platformot, szócsövet, klaviatúrát és mikrofont kaptak, és szabad kezet az őrültségük népszerűsítésére. És ami ennél is rosszabb, az ostobák, tudatlanok, és sajnos a számító hatalomvágyók számára pont ugyanilyen feltételek biztosítottak. A YouTube, Facebook vagy Instagram felülete nem válogat, hogy megalapozott, hiteles, intelligens vagy legalább vicces-e egy adott szószóló, vagy pedig hiteltelen, légbőlkapott, ostoba vagy akár csupán egy ócska pojáca. Itt kérem szabadság van, mindenki a maga hírnevének a kovácsa. Ebben a posztmodern közösségi kohóban tömegek százmilliói ütik-vágják az amorf, salakos, meg-nem-tisztított, fel-nem-hevített ércdarabkáikat, hátha valahogy egy ragyogó aranygyűrű lesz egyszercsak a kezükben. Pedig nem lesz. Annak ellenére nem lesz, hogy a kereskedelem és a médiaipar a hatalomszédelgő autokrata trollrezsimekkel lepacsizva mind-mind folyamatosan azt tolják az agyunkba, hogy márpedig semmi dolgunk nincs, ők majd intézik a mi életünket, gondoskodnak a biztonságunkról, a safe-space-ünkről, mi csak ikszeljünk hűségesen négyévente, emeljük le jótanuló módjára a polcokról a reklámban látott életminőségjavító szupertermékeket és csak üssük-verjük a kis ércdarabunkat, mert az már félig arany. Már csak egy nagyon kicsi hiányzik, hogy a boldogságot számunkra elhozó kész ékszerré váljon, de még ütni kell. És közben fogyasztani, és ikszelni. És azután még egy kicsit ütni kell, és még fogyasztani, és még ikszelni, és így tovább. Márpedig az igazság az, hogy létezik objektív valóság, létezik objektív, megismerhető és megtanulható, sőt, megismerendő és megtanulandó tudás. Igenis létezik tehetségtelenség és tehetség, de mindkét esetben folyamatos, éber tanulással lehet és kell azt gondozni. A közös fogalmi alapjainkkal meg kell ismerkednünk, majd érvek mentén vitákban ütköztetve kell edzeni a szellemünket, készen állva minden pillanatban a változásra, a megrögzött gondolatoktól és dohos eszméktől való békés megválásra.
Minden egyéb, ami megvitathatatlan, igazolhatatlan, az a hit territóriuma, ezzel nincs közös dolgunk, ez magánügye mindenkinek. Értem én persze, hogy Mohamed azt mondta, meg hogy Mózes azt látta, meg Krisztus tényleg, de tényleg, vagy hogy a chemtrail az most már egyre jobban, és a lapos Föld négy sarkában az angyalok, nahát azok aztán... ez mind tök oké, csak ezt ha lehet, ne publikusan, mert a tisztázatlan fake tartalmak pont olyan ártalmasak, mint bármely gyűlöletbeszéd. Hiszen a már vérrel-verejtékkel összetákolt, közösen megalkotott társadalmi ismereteinket, fogalmainkat, és felhalmozott tapasztalati tudásanyagunkat roncsolják szét azzal, hogy gondolatbuborékokba zárnak, ezáltal fanatizálnak és szektásítanak, minekutána már csak idő kérdése, hogy a fanatikusok kiegyenesítik a kaszát és nekiesnek rendet tenni a fejekben.
A laposföldhívők csupán egy sarkallatos jelenség, ám tökéletes esszenciája annak a posztmodern világnak, ahol a tömegembernek semmi kellemetlen feladata nincs immár: nem kell tanulnia, nem kell tájékozódnia, nem kell meghátrálnia és meghasonulnia más gondolatbuborékok ellentétes nézetei miatt, nem kell a tényekkel semmit kezdenie, hiszen senki nem fog számon kérni rajta semmit. A véleménye szent és tiszteletben tartandó, tökmindegy, mekkora faszságot gondol és állít a világról, hiszen "az is egy nézet", "az az ő igazsága". A Facebook, a YouTube pedig nem véletlenül a világ leghatalmasabb online közösségi agórái - ezek maguk a színtiszta posztmodern élettér: én ugatok, és ha akárhányan is, de meghallgatnak, akkor ugatok tovább. Mert ha meghallgatnak és követnek, akkor Warhol elégedetten mosolyog a sírjában, és én vele mosolygok. Eközben pedig reklámfelületté, a közönségem pedig értékesíthető reklámpiaci statisztikává válik, így ha akarom, meg is élhetek abból, hogy ugatok - akármit a világon.
Ezt az organikusan ránk szabott posztmodern életérzést, amit az internet szabadított ránk, próbálják lekopizni a trolldemokráciák és egyéb ilyen-olyan hatalom- és befolyásmániás szekták, mint például a laposföldhívők. Amely politikus a leginkább megérzi a tömeglélek lehető legmélyebb, legösztönibb bugyraiban megbúvó követeléseket és igényeket, és azt a leggátlástalanabbul tudja eladni mint saját portékáját annak a tömegnek, akitől lopta - azt hatalomra emeli a tömeg és ott is tartja, amíg egy nyelvet beszélnek. A cégek életérzéseket adnak el a tömegnek, a tömeg lelkületéből lopott igényeknek megfelelően. A szekták, szószólók, megmondók, senki kis wannabe-k pedig ugyanígy tesznek, rálelnek egy pontra, amire rezonál a tömeg, és azon a ponton tartják a fókuszt. Mindegy, mi a tartalom, mindegy, mi a közlés, az csupán a belcsíny. A lényeg a külbecs, hogy a show folytatódjon, méghozzá széles mosollyal és magabiztos öntudatossággal.
A dekonstruktivizmus lényege, hogy lebontja a közös kincsestárunkat, márpedig az ember - ahogy a sejt is a nagy organizmus apró részeként - az emberiség közös társadalmából kihullva, a közös eredményeket felperzselve, azokat megtagadva életképtelen. Először visszabukik a tömeglétbe, majd a tömeg állati ösztönét követve értelmetlen különbözőségekre és önző érdekekre hivatkozva egyre kisebb, egymással folyamatosan háborúzó csoportokra bomlik, majd végül kósza egyedekre. Ez a papírforma.
Amiben bízhatunk, hogy mindig vannak felelős értelmiségiek, akik mégis azon igyekeznek, hogy az emberi közösségből társadalmat "neveljenek". A jó hír pedig az, hogy az emberi közösségekből - ha ez nem is olyan könnyű és gyors, mint a tömeggé züllesztés - igenis bármikor lehetséges értelmes és felelős civil társadalmat létrehozni. Csak megfelelő számú és minőségű hang kell. Ugyanazokon a platformokon, ugyanazokkal az eszközökkel lehet ezt megtenni, mint ahol a dekonstruktivizmus zajlik. Csak csinálni kell.