Három dolgot előre jeleznék: 1) nem vagyok kommunista; 2) a szóbanforgó film nem kommunista propaganda, még akkor sem, ha idült identitáspolitikai csőlátásban szenvedő médiamunkások előszeretettel intézik el ennyivel a látottakat; 3) igyekszem nem spoilerezni, minden amit leírok, megismerhető egy bővebb filmajánlóból is...
Nem szokásom filmkritikákat írni, ami tulajdonképpen meglepő, elvégre mindenem a film, ezzel foglalkozom, ebből élek, ez a hivatásom. Talán éppen ezen intim érintettség okán nem szokásom sem túlzott magam alá élvezéssel dicsőíteni, sem elhamarkodott túlszigorral sújtani a filmipari termékeket. Megengedő vagyok, mert bizonyos távolságból nézem a filmeket. Fiaimat a halálba kergetem házimozizás közben a forgatókönyvet, a dramaturgiát, a kompozíciókat érintő folyamatos beugatásaimmal, mert könnyen elengedem akár a legzseniálisabb film iránt éppen épülgető rajongásomat is azon nyomban, ha a forgatókönyvírót olcsó megoldáson kapom valahol, ugyanakkor silányabb munkákat is tudok szeretni, ha az kellően kreatív motívumokat tartalmaz.
Természetesen akadnak kivételek, amikor egy mű beszippant magába és észre sem veszem egészen a stáblistáig, hogy egyetlenegyszer nem pillantottam félre két órán át. Ahogy nyilván vannak extrém rossz élményeim is, amiket az ellenségemnek sem kívánnék. És aztán akad sokévente 1-1 mű, amihez már le kell ülnöm, hogy kiírjam az élményt magamból. Ezen a blogon egyszer esett meg, hogy egy "színdarabot" muszáj volt csúnyán leoltanom - de akkor igenis tartoztam a néző sorstársaimnak, illetve a dilettáns alkotóknak egy kíméletlenül lesújtó kritikával. És akkor most van pl ez, amitől orgazmusa lett az agyamnak.
Szóval a jó hír, hogy néha még mindig megtörténik a csoda, és születnek olyan filmművek, amelyek már tulajdonképpen nem is igazán hordozzák magukon a filmkánon klasszikus jegyeit; amelyek nézése közben mintha egyszerre drámaként olvasnánk, színdarabként élnénk át, mintha a film szimbolizmus-rendszere egyfajta spirituális ösvényjárásként, ugyanakkor - ellentmondásosan, mégis harmonikus módon - kőkemény rögvalóként hatna egyszerre. Darren Aronofsky Mother-je ennek a típusú élménynek a csúcsa, de arról "A Jó, a Rossz, és a Nézhetetlen" egyik, aztán meg egy másik adása is kimaxolta mindazt, amit el tudnék mondani, így nem írtam róla.
A "The Platform" viszont most rám vár, és én szívesen magasztolom is, mi az hogy!!
Kezdjük ott, hogy a film után direkt kíváncsi lettem (ahogy a Mother után is), hogyan értelmezik a filmes vloggerek, podcasterek a művet, és arra a temérdek szarra, ami már a leírásában horrorként referál a filmre, hálistennek rá sem kellett kattintanom, mert világos, hogy lövésük nincs, miről van itt szó. Itt persze meg kell jegyezni, hogy maga a Netflix is sci-fi horrorként jegyzi a filmet, de ezek együtt is teljes tévedés ez a zsánerbillog.
Az Isteni Színjátékot nem nevezzük mítikus horrornak, pedig ki lehet húzni a szellemet belőle és ami ott marad, az igen kemény para. Krisztus kálvária-története sem a horror műfajában íródott, pedig kevés horrorisztikusabb sztori létezik - már ha hajlandóak vagyunk azt a lényegétől megfosztani és csupán a deszakralizált jeleneteket szemlélni.
A Platform című film szimbolizmus-rendszere egészen brilliáns és bár nyilván a baszk Galder Gaztelu-Urrutia debütáló rendező érdemeit dícséri a feszes történetvezetés, a letisztult, mégis tökéletesen autentikus látványvilág, vagy a tökéletes színészvezetés, mégis jegyezzük meg David Desola katalán dráma- és forgatókönyvíró géniuszát, aki az eredeti történetet és a forgatókönyvet jegyzi.
Az egész emberi világ közös keresztjét megtalálni is hatalmas dolog, nemhogy azt olyan irodalmi és képnyelvi keretben megjeleníteni, ami nem csupán koherens, nem csupán erőltetett megoldásoktól mentes, nem csupán érdekfeszítő, brutálisan őszinte és bátor, hanem végtelenül egyszerű úgy, hogy közben hibátlan a belső logikája. Soha egyetlen pillantra nem szól ki a film a saját szűk, zárt világából, egyetlen utalás nincs sehol a mi világunkra, egyetlen dörgedelmesen feltartott mutatóujj sem igyekszik tanmesévé silányítani a film sztoriját. A zsenialitása éppen abban rejlik, hogy mindezek ellenére képtelenség nem folyamatosan a mi farkastörvények uralta emberi világunkat látni magunk előtt, miközben ezek a folyamatosan nyugtalanító érzések soha, soha nem ragadnak ki minket a jelenetekből, pusztán ott munkálnak valahol a háttérben. Ezek összességét mind-mind egyben tartani olyan kivételes ötletet és minden részletre kiterjedő kivitelezést igényel, amihez hasonlót nagyon kevesen tudtak valaha felmutatni - beleértve a legnagyobb rendezőket is.
A Platform tehát szimbólumok tárháza, ennélfogva igen könnyű fintorogva, eltartott kisujjal ekézni azt a vélt kliséi miatt - ezt az első 10 percben én is nagyon szerettem volna megtenni, de aztán azon kaptam magam, hogy tökéletesen beszippantott a film belső logikája és világa. A függőleges börtön (vagymi), ahol egy minden földi jóval agyig zsúfolt, Michelin-csillagokat megszégyenítő terülj-terülj asztal minden nap elindul a legfelső, nullás szintről, hogy aztán 2-2 perces megállókkal lejusson az ismeretlen mélység legalsó szintjeire, ahol garantált az éhhalál: zseniális és egyben triviális metafora a kapitalizmus szelleme által megfertőzött emberiségre. Ketten vannak minden szinten, ételt megtartani nem lehet, mindenki egyetlen tárgyat - bármit az égvilágon - vihet be magával, és havonta altatógáz segítségével kiütik a fogvatartottakat, hogy aztán másnap reggel teljesen véletlenszerűen egy másik szinten ébredjen mindenki. Ja és felfelé képtelenség lestoppolni az ételliftet, mert szélsebesen száguld föl a mélyből a tonnányi betonplatform-asztal.
Hősünk a 48. szinten kezdi - azaz 94 ember maradékát eszi egy hónapig, majd a 171. szinten küzd az életéért, végül több fontos kitérő után majdnem a legtetején kezdi meg rögeszmés küldetését, ami nem más, mint felszabadítani ezt a saját gyarlóságának csapdájában vergődő börtöntársadalmat. Mert hiába járja meg idővel az összes rab a poklot és a paradicsomot egyaránt, mégis mindenki mindig az éppen felette lévőket gyűlöli vakon, és veti meg mélységesen az éppen alulra kerülteket. Hogy micsoda is pontosan ez a hely, senki nem tudja. Valaki a rákból való gyógyulásért "csinálja végig", valaki önként záratja be magát, hogy írhasson róla, valaki pedig emberölés miatt került be. Ami közös mindenkiben: a vadállat, ami kizárólag idő kérdése, hogy mikor lép színre, mikor gyűri le az érző embert. Ahogy a valóságban, úgy itt is kivételesen eltökélt humánum szükségeltetik ahhoz, hogy valaki ne adja fel önmaga legjobb énjét. Márpedig a Lyukban (El Hoyo spanyolul a film címe: A Lyuk) ez gyakorlatilag lehetetlen.
Mégis mintha éppen ezt a célt szolgálná a hely: lehetséges, hogy egy társadalmi szimulációs kísérlet volna az egész? Talán éppen azt vizsgálják valahol "ott felül", hogy miként tudja egy farkastörvények által vezérelt közösség önnönmagát felszabadítani?! Létezhet-e spontán forradalom, ami nem újabb vérengzéshez, hanem a valódi szabadsághoz vezet?
És ha létezik is kiút, vajon nem éppen azt a célt szolgálja a kísérlet, hogy a való életben felül lévők azt még írmagvában el tudják fojtani?!! Egy valódi remekmű több kérdést hagy bennünk, mint választ.
Én nem látom, hogy lenne az emberiségnek válasza a kapitalizmus ámokfutására. De talán csak azért van így, mert fogalmunk sincsen, mit is kell megkérdőjeleznünk. Ha meg tudjuk fogalmazni a kérdéseinket, azzal már egy kritikus nézőpontot alakíthatunk ki, ami után már a válaszok is logikusan - talán automatikusan - megérkeznek majd.
A Platform című film egy lehetséges első lépés a jelenkori civilizációnk kritikájának megfogalmazása felé, ráadásul ez a kritika valahol a lelkünkben fog szárba szökkenni - erre pedig nagyon, de nagyon kevés film képes. Csupán igazi műalkotások esetében fordul elő.
- kelep -