Eltelt egy hét, de nem akartam egy szimpla RIP bejegyzéssel elintézni a dolgot, mert végtelenül többet jelentett ő. Egy ilyen formátumú ember akkora űrt hagy maga után, hogy érdemes újrakalibrálni a világ általános minőségi színvonaláról alkotott percepciónkat.
Nem csupán a legnagyobb filmzeneszerző volt, hanem egész konkrétan filmeket alkotott. Olyan rendezőzsenik is csupán félműveket gyártottak volna nélküle, mint Giuseppe Tornatore vagy Sergio Leone.
Hogy milyen egy jó film, aminek a zenéjét NEM a Mester szerezte? Ez így elég idióta kérdés, de egy gondokatkísérletet azért megér. Persze nyilván lehetetlen mondjuk a Jó, a Rossz és a Csúf című filmet annak zenéje nélkül elképzelni, de ha belegondolunk, hogy pl az amúgy remek Mechanikus Narancs, amely sokunknál valahogy nem ütött akkorát, mint amekkorát hivatott volt, vajon mit veszített azzal, amikor Kubrick szakmai tiszteletből felhívta Sergio Leonét, hogy vajon szabad-e már a Mester, mire a nemleges választ követően a dolog annyiban is maradt..? Soha nem tudjuk meg, milyen élmény lehetett volna Kubrick filmje Morricone varázsával, de hogy odatette volna még a híresen maximalista önmagához képest is magát a Mester, az holtbiztos, lévén nagy rajongója volt Kubricknak.
Én kamaszként a világ legszebb filmje, a Cinema Paradiso kapcsán véstem az eszembe a nevét (akkor tudatosult, hogy ő volt a nagy spagetti-westernek zeneszerzője is). Az a film fele-fele arányban Tornatore ill. Morricone film a fejemben, de ha nagyon-nagyon választanom kellene, inkább a rendezőt hagynám el, semmint az értelemmel és érzelemmel mindent csurig töltő zenét - és mondom ezt úgy, hogy Tornatore számomra a legnagyobb és szívemnek legkedvesebb filmművész. De Morriconéval kapcsolatban azt hiszem ez a lényeg: legtöbb filmjéből előbb menesztenénk a rendezőt vagy a főszereplőt, mint az ikonikus dallamokat. Ebben érhető tetten az ő hatalmassága, ettől ő a legnagyobb, ever!!
Az emberi arca, jelleme kevéssé volt megismerhető, nem csupán zárkózottsága, hanem állandó szerénysége és szenvtelensége révén is. Nem a szélesre tárt érzelmei szülték műveit, mint látjuk azt - jobb esetben - a popkultúra nagyjainál, hanem mélységes professzionalizmusa. Patikamérlegen alkotta meg a könnyeinket ostromló harmóniákat, mert műfajának valóban feketeöves mestere volt. Természetesen a veleszületett istenadta művészi tehetsége híján nem másztak volna dallamai örökre a füleinkbe, ám ne felejtsük el, hogy egy 20 másodperces dallamot megszülni egy dolog, viszont abból kibontani és felépíteni egy teljes mozifilmet a hátán elvinni képes zeneművet már egy teljesen más kvalitást igénylő, roppant összetett és aprólékos feladat. Morricone több, mint 500 alkalommal vitte véghez ezt a bravúrt - ez nyilvánvalóan önmagában jelzi a Mester nagyságát.
Egyébként revidiálom magam, Morricone jelleme igenis megismerhető: ott lebeg finom fátyolként minden műve felett, minden hangjegyben tettenérhető elképesztően kimunkált ízlése, jólesőn simogató törődése, amivel megajándékozott minket. Mit számít, mi volt az arcára írva - amit ott kerestünk, azt beleírta egész életművébe.
Rest forever here in our heart, Maestro!!
- kelep -