Képzelje ország-világ, a minap láttam Schilling Árpád jóisten kegyelméből a kurtánál is apróbbra sikeredett farkát és Sárosdi Lilla kiábrándító meztelen testét. Sőt, azt is végignéztem (bár nagyon nem akartam), ahogy egy popsitörlővel végigtörölgetik Árpád farkát, és ahogy - egy másik jelenetben - Lilla két srácot is kézimelóban részesít. Utóbbit talán imitálta, remélem. Nem láttam, mert bár Lilla anyaszült volt, de a keze bent volt a nadrágok alatt. Amúgy a darabtól kitellett volna, hogy azt is végignézetik velünk, csak azért, hogy elmondhassák, ők ENNYIRE kényelmetlen helyzetbe tudják hozni a nagyérdeműt - hát igazán nem ezen múlott volna a Lúzer című előadás (?) kritikája.
Pedig Schilling felütése olyan ígéretes volt. Beültünk, majd belecsapott egy kíméletlen rendszerkritika kellős közepébe, mintha csak az előadást megelőzendő kicsit protestálna. De hamar maga a darab lett belőle, és mivel a protest nem színházba való (miért nem?), és azon különben is sokat kellene gyúrni, hogy üssön, így egy szimpla öncélú ripacs polgárpukkasztásra futotta csak. Hát nem tudom, na ez az a pont, amikor nálam a túlliberálisjelző piroslámpa elkezd fel-felvillanni. A hatalom irtózik bármitől, ami a szabad művészetet, szabad gondolkodást, szabad információcserét élteti, nálam ez mind alapigény. DE egy ilyen darab után azért elgondolkodom mindig, hogy tényleg, meddig művészet és honnan öncélú onanizálás?! Ott van Yasmina Reza ART című világhírű remeke, ami a Katonában itthon is nagy sikert aratott. Abban a darabban kimerítették a témát, ugye a hófehér vászon mint művészet a gyökerénél fogva ragadja meg a fenti kérdést: mi a művészet, honnan-meddig tart és ha egyetlen ember műalkotásnak lát valamit, az tekinthető-e már művészetnek..?
A (csonka) Krétakör ezzel a darabbal, és a benne lezajló súlyos meztelenkedéssel pont azt érte el, ahogyan indítottam az elején - csak arról fog mindenki beszélni. Nem ez volt a cél? Hát akkor ezt bebukták. Vagy éppen ez volt a cél? Hát akkor meg kapják be, ennek semmi értelme.
Ha ez a sztár-, szex-, és popkultúra ellenkulturális frontjaként érkezett támadás volt, akkor stratégiai bukta az egész, ugyanis akik már veszik a fáradt seggüket és elmennek a Trafóba megnézni egy bármilyen darabot, azok jó eséllyel nem fogyasztói a fenti mainstream szexfetisizmusnak, nem fog "betalálni" tehát az ellenrakéta, ellenben az igényesebbje (és ez nem egyenlő a prűdebbjével) rosszul fog aludni és étvágya sem lesz pár napig, vagyis ez esetben Schillingék rosszul lőtték be a célközönséget, és emiatt bosszús embereket termelt a darab. Nevezzük nevén: a polgárok pukkasztgatása nem művészet, és ha mégis annak szánjuk, akkor azt érdemes kidolgozni, mondjuk indítva azzal, hogy pontosan megfigyelem a közönségemet, akikhez szólok.
Ha viszont semmi más cél nem volt, mint hogy felbassza az embereket, az sehogy sem kerek. Elindult ugyanis egy odamondós kritikus valami, ami egyértelműen belőtte az alkotók nagyérdeműről alkotott igényszintjét. Megszólított minket a darab, majd berántott minket Schilling Árpád bizarr tudatalattijába és szépen végigerőszakolt mindenkit. Persze túl nyilvánvaló volt az első percekben a felütés ahhoz, hogy az önmagában egy előadás legyen, de hát értettük mi, rendben, sőt, vártuk is, hogyan lesz ebből "művészet", hogyan fordítja le a stáb a mindennapi frusztrációt a színpadra. De mivel ez nem történt meg sehogyan sem, így nem igazán értem, milyen alapon kellene nekem elismernem a darab nagyszerűségét, illetve ha ezt nem teszem, mint ahogy nem teszem, akkor miért van bennem ez a "hülye fasz, nem érted.." érzés. Mintha ki lennék röhögve, mert én szerettem volna látni egy darabot, és helyette odabasznak elém egy tál híg fost. Meztelenül nyomjuk végig neked, Te kis prűd lúzer, csak hogy megértsd: nekünk ne mondja meg SENKI, mi művészet és mi nem az!
Pedig Schilling felütése olyan ígéretes volt. Beültünk, majd belecsapott egy kíméletlen rendszerkritika kellős közepébe, mintha csak az előadást megelőzendő kicsit protestálna. De hamar maga a darab lett belőle, és mivel a protest nem színházba való (miért nem?), és azon különben is sokat kellene gyúrni, hogy üssön, így egy szimpla öncélú ripacs polgárpukkasztásra futotta csak. Hát nem tudom, na ez az a pont, amikor nálam a túlliberálisjelző piroslámpa elkezd fel-felvillanni. A hatalom irtózik bármitől, ami a szabad művészetet, szabad gondolkodást, szabad információcserét élteti, nálam ez mind alapigény. DE egy ilyen darab után azért elgondolkodom mindig, hogy tényleg, meddig művészet és honnan öncélú onanizálás?! Ott van Yasmina Reza ART című világhírű remeke, ami a Katonában itthon is nagy sikert aratott. Abban a darabban kimerítették a témát, ugye a hófehér vászon mint művészet a gyökerénél fogva ragadja meg a fenti kérdést: mi a művészet, honnan-meddig tart és ha egyetlen ember műalkotásnak lát valamit, az tekinthető-e már művészetnek..?
A (csonka) Krétakör ezzel a darabbal, és a benne lezajló súlyos meztelenkedéssel pont azt érte el, ahogyan indítottam az elején - csak arról fog mindenki beszélni. Nem ez volt a cél? Hát akkor ezt bebukták. Vagy éppen ez volt a cél? Hát akkor meg kapják be, ennek semmi értelme.
Ha ez a sztár-, szex-, és popkultúra ellenkulturális frontjaként érkezett támadás volt, akkor stratégiai bukta az egész, ugyanis akik már veszik a fáradt seggüket és elmennek a Trafóba megnézni egy bármilyen darabot, azok jó eséllyel nem fogyasztói a fenti mainstream szexfetisizmusnak, nem fog "betalálni" tehát az ellenrakéta, ellenben az igényesebbje (és ez nem egyenlő a prűdebbjével) rosszul fog aludni és étvágya sem lesz pár napig, vagyis ez esetben Schillingék rosszul lőtték be a célközönséget, és emiatt bosszús embereket termelt a darab. Nevezzük nevén: a polgárok pukkasztgatása nem művészet, és ha mégis annak szánjuk, akkor azt érdemes kidolgozni, mondjuk indítva azzal, hogy pontosan megfigyelem a közönségemet, akikhez szólok.
Ha viszont semmi más cél nem volt, mint hogy felbassza az embereket, az sehogy sem kerek. Elindult ugyanis egy odamondós kritikus valami, ami egyértelműen belőtte az alkotók nagyérdeműről alkotott igényszintjét. Megszólított minket a darab, majd berántott minket Schilling Árpád bizarr tudatalattijába és szépen végigerőszakolt mindenkit. Persze túl nyilvánvaló volt az első percekben a felütés ahhoz, hogy az önmagában egy előadás legyen, de hát értettük mi, rendben, sőt, vártuk is, hogyan lesz ebből "művészet", hogyan fordítja le a stáb a mindennapi frusztrációt a színpadra. De mivel ez nem történt meg sehogyan sem, így nem igazán értem, milyen alapon kellene nekem elismernem a darab nagyszerűségét, illetve ha ezt nem teszem, mint ahogy nem teszem, akkor miért van bennem ez a "hülye fasz, nem érted.." érzés. Mintha ki lennék röhögve, mert én szerettem volna látni egy darabot, és helyette odabasznak elém egy tál híg fost. Meztelenül nyomjuk végig neked, Te kis prűd lúzer, csak hogy megértsd: nekünk ne mondja meg SENKI, mi művészet és mi nem az!
Hát pedig szerintem ez nem az!
Szarul állnak a dolgok igen, és agyig frusztrált mindenki, igen, de ez nem mentség a tehetség sutbavágós elherdálására. Nem tudom, melyik szarabb, a jólétben fuldokló nyugati világ trashművészete, vagy az itteni frusztrált világé. Ahogy mindkét világ tud remekműveket szülni, ugyanúgy tud mindkettő pont ugyanolyan értéktelen álalkotásokat is. Majdnem azt akartam írni, hogy a tehetségtelenséggel szembenézni mindig, mindegyik világban nehezebb, mint rendre legyalázni a közönséget vmi látszattevékenységgel. Ez minden téren áll - a kontármunka tömegjelenség, a szakmunkástól a jogászon át az orvosokig mindenféle ember űzi a "félmunkázást", a politikusokról vagy a pedagógusokról nem is beszélve. Miért pont a művészek bújhatnának el a "művészetük" mögé!? Schilling azzal, hogy jól odabasz a Lúzer elején, majd leejti az egész témát a ripacskodás tengerébe, pont a hollywood-i jelenséget ismétli: téma megvan, sztori és végkifejlet azonban nincs, csak egy nagy elkenés. Közhelyekből, vagy ha közhelyeket alkalmazni már túl közhelyes, akkor provokatív, izolált monodráma-darabkákból fel-nem-épülő nagy elkenés.
Mert ha viszont Ő tényleg meg akarja mondani a keményet (S. Árpád) és tele a pinduri fasza, hogy mint civil szervezetet folyamatosan vegzálják őket és azt mondja, hogy akkor én a művészetemen keresztül fogok odacsapni, akkor tegye azt! Ahétszázát! Akkor ne legyen rest ezt szépen kidolgozni és adni nekünk egy élményszámba menő tanmesét. Akkor ne 5 perc után a Teljes Káoszba fusson ki a mese vége, ha lehet kérni. Ennél azért igényesebb a közönség, és persze tessék, lehet ezért a nagyérdeműt gyűlölni, de attól ez még így van.
Az a bajom ezekkel a színdarabnak nevezett nemtudommikkel, hogy tökéletesen kizárják a nézőt. Oké, hogy én, a művész értem és kedvelem a saját alkotásomat bazmeg, de az emberekkel mi lesz? Szarunk rájuk? Ők alacsonyabbrendű lények, akik úgysem értenek, kár is próbálkozni?! Én komolyan ezt érzem, ezek az alkotók egész egyszerűen dühösek a világra - amit tökéletesen értek és osztok is - csak közben a "gyűlölt világ"-ban bennefelejtik a saját közönségüket is. Mivel nyilván nem a tehetség hiányáról van szó a Krétakör esetében, így az lehet a magyarázat, hogy szimplán radikális ellenszínházat csinálnak, amiben is a buzgó hevületben megtagadják az alapvetéseket is, a kohéziót, a felépítést, a feszültség-feloldás ritmusát, az esztétikát, mindent, MINDENT. Csak azért, hogy MÁS legyen. Ezzel pedig odáig jutnak, hogy magukban onanizálnak. MI meg ezt nézzük. Pénzért.
Szarul állnak a dolgok igen, és agyig frusztrált mindenki, igen, de ez nem mentség a tehetség sutbavágós elherdálására. Nem tudom, melyik szarabb, a jólétben fuldokló nyugati világ trashművészete, vagy az itteni frusztrált világé. Ahogy mindkét világ tud remekműveket szülni, ugyanúgy tud mindkettő pont ugyanolyan értéktelen álalkotásokat is. Majdnem azt akartam írni, hogy a tehetségtelenséggel szembenézni mindig, mindegyik világban nehezebb, mint rendre legyalázni a közönséget vmi látszattevékenységgel. Ez minden téren áll - a kontármunka tömegjelenség, a szakmunkástól a jogászon át az orvosokig mindenféle ember űzi a "félmunkázást", a politikusokról vagy a pedagógusokról nem is beszélve. Miért pont a művészek bújhatnának el a "művészetük" mögé!? Schilling azzal, hogy jól odabasz a Lúzer elején, majd leejti az egész témát a ripacskodás tengerébe, pont a hollywood-i jelenséget ismétli: téma megvan, sztori és végkifejlet azonban nincs, csak egy nagy elkenés. Közhelyekből, vagy ha közhelyeket alkalmazni már túl közhelyes, akkor provokatív, izolált monodráma-darabkákból fel-nem-épülő nagy elkenés.
Mert ha viszont Ő tényleg meg akarja mondani a keményet (S. Árpád) és tele a pinduri fasza, hogy mint civil szervezetet folyamatosan vegzálják őket és azt mondja, hogy akkor én a művészetemen keresztül fogok odacsapni, akkor tegye azt! Ahétszázát! Akkor ne legyen rest ezt szépen kidolgozni és adni nekünk egy élményszámba menő tanmesét. Akkor ne 5 perc után a Teljes Káoszba fusson ki a mese vége, ha lehet kérni. Ennél azért igényesebb a közönség, és persze tessék, lehet ezért a nagyérdeműt gyűlölni, de attól ez még így van.
Az a bajom ezekkel a színdarabnak nevezett nemtudommikkel, hogy tökéletesen kizárják a nézőt. Oké, hogy én, a művész értem és kedvelem a saját alkotásomat bazmeg, de az emberekkel mi lesz? Szarunk rájuk? Ők alacsonyabbrendű lények, akik úgysem értenek, kár is próbálkozni?! Én komolyan ezt érzem, ezek az alkotók egész egyszerűen dühösek a világra - amit tökéletesen értek és osztok is - csak közben a "gyűlölt világ"-ban bennefelejtik a saját közönségüket is. Mivel nyilván nem a tehetség hiányáról van szó a Krétakör esetében, így az lehet a magyarázat, hogy szimplán radikális ellenszínházat csinálnak, amiben is a buzgó hevületben megtagadják az alapvetéseket is, a kohéziót, a felépítést, a feszültség-feloldás ritmusát, az esztétikát, mindent, MINDENT. Csak azért, hogy MÁS legyen. Ezzel pedig odáig jutnak, hogy magukban onanizálnak. MI meg ezt nézzük. Pénzért.
Jó napot! Üdvözöljük a Lúzereket a Trafóban..
- kelep -